Ha nem valamiféle filosz volnék, talán önkontroll nélkül szavazhatnék „a jó nő”-re, a sörre, a bajnoki kupagyőzelemre, vagy a repülés örömére… Így azonban szorongva keresem a megfelelő műszót. Talán leginkább a kölyköm boldogít, vagy ha dolgozhatok valami olyasmiben, aminek hiszek az értelmében, bízom a hatásában, vagy szinte „látom”, hogy a tudható dolgok tudománya lassan csordogál befelé egyetemi hallgatóim tudatába, és ráébrednek „valamire”, ami talán most vagy később fontos lesz. Fontos, mert megértették, fölismerték, megízlelték...
Vagy boldogságos érzet kalandoz bennem, ha jó zenéket hallgatok. Sztravinszkij, Cheb Mami vagy a Taraf de Haiduks, Cannonball Adderley vagy Pharoah Sanders hangjaira könnyű a boldogság széles-kék folyóját megízlelni. Olyasmi ez, mint egy szép és hosszú ölelődzés, mint a tavaszi hajnalban melegedő napsütés, vagy egy katalán templomi freskó naivsága...
Ezek, s mellettük-mögöttük mindig az kínál boldogság-érzetet, ha fölismerek valamit, ha megértek egy rejtélyt, ha sikerül valami, ami reménytelen volt. Ez lehet egy jó barátság pillanatnyi élménye, egy víz alatti úszóverseny sikere, egy arabusan megfőzött ebéd íze is. De szóra szó, visszafogom magam a lelkesedéssel: lakonikusan szólva, akkor vagyok boldog, ha ebben nem akadályoznak. Meg ha csakazértis sikerül, pedig akadályoztak. Öntörvényű ember még(már?) akkor is boldog, ha másoknak örömet okozhat. De mert erre törekszem is, nőttön fogy a sikerérzet-boldogság, amikor akár várhatnám is a happy endet. Persze korántsem könnyen hihető, hogy valaki attól boldog, ha hétköznapi élménnyé teszi a kivételességet…, mert akkor mintha elillanna kivételessége. De bizonyosan boldog vagyok attól, hogy ezt a boldogulás-kérdést nem kell magamnak nap mint nap föltenni...