Szarka Gyula: – A boldogság az nem egy ilyen folyamatos állapot, vannak pillanatok, nem? Én legalábbis így élem meg. Megjelenik egy lemez, megcsinálunk egy gyönyörű koncertet, odajön hozzánk valaki, vagy ír nekünk levelet, hogy neki sokat adott a koncertünk... Vagy ha hazamegyek például, hétfő hajnalban, az is boldogsággal tölt el, hogy végre otthon vagyok. Ilyenek a boldog pillanataim. Vagy lemegyek a pincémbe, és megnézem, a boraim hogy állnak a hordóban.
És az alkotási folyamat nem teszi boldoggá? Vagy az inkább kín és szenvedés?
– Á, dehogy kín és szenvedés! Még az kéne! Gondolod, végigszenvedtünk volna 25 évet így, otthon a konyhában a gitárral, ahol írom a dalokat? Az alkotás nekem nem kín. Az úgy jön magától, vagy ha nem jön, akkor abbahagyom. De általában jönni szokott, mármint az ihlet, a múzsa. Igen, ez is egy boldogságforrás, amikor az ember ír egy jó dalt.
Örömzene, máskor virtuóz kesergő, amitől egyszerre lesz szomorú és boldog az, aki hallgatja. Talán a gyerekek érzik és élik meg leginkább: kifulladásig rohangálnak, ugrálnak és táncolnak, majd lezöttyenve a földre, megpihennek, és kifürkészhetetlen arccal hallgatják a hegedűsírást. A fennállásának 25 évét idén ünneplő Ghymes zenekart másfél óra múlva visszatapsolják, és a felnőttek azok, akik az Álombálom-plakáttal képesek félórát várni egy autogrammért.
Mi tesz boldoggá?
Szarka Tamás: – A munka, az út, a koncertek, a muzsika, a közönség. Meg hát a kapcsolatok. Azt mondják, az is teszi a boldogságot, kinek milyenek az emberi kapcsolatai.
Az, ahogyan alakult a kapcsolat a közönséggel, mindig változó: most például jól éreztem magam
*. Sok-sok összetevőből áll, amikor egy zenész jól érzi magát a színpadon. Jó volt befelé a hang a monitoron, ez sokat számít – bár ehhez nincs sok köze a közönségnek, a civileknek. Ahogy dalról dalra haladtunk előre, éreztem, szeretnek minket, így nagyon könnyű viszontszeretni. Így jól éreztem magam ma este.
Az út hogyan tesz boldoggá?
– Mikor utazunk egyik helyről a másikra, egyik koncertről a másikra, de az is, amikor utazunk egyik lemeztől a másikig, egyik sikertől a másikig, egyik fáradtságtól a másikig. Amikor tudom, hogy ez nem az utolsó volt, hanem még több jön, akkor az az út maga, és erről szól, hogy van következő, van folyamata, van folytatása, nincs lezárva.
Az az igazság, egyre jobban érezzük magunkat. Ez az út. Egy ideig nagyon sokat készültem a végére, arra, hogy lesz, amikor már nem állok színpadon. Én egyébként már 31 éve állok színpadon. Aztán rájöttem, ez hülyeség, nem kell készülni a végére, eljön az akkor is, ha készülünk rá, akkor is, ha nem. Így ezzel már egyáltalán nem foglalkozom.
Nekünk ez egy szépség, ami megadatott, egy felvidéki pici faluból elindultunk, hegedűvel, bőgővel, kobozzal a kezünkben, és sikerült meghódítanunk a Kárpát-medencét, meg aztán bejártuk az egész világot, oda és vissza. És jól éreztük magunkat benne. Vajon akkor miért is panaszkodhatnék, hogy ilyen szép sorsot adtak nekünk?
Lejegyezte: Bakk-Dávid Tímea
*A beszélgetés a december 4-i kézdivásárhelyi koncertet követően készült