Lényegében az teszi boldoggá az embert, ha önmagát, emberi mivoltát megvalósítja. Az önmegvalósuláson belül nyilvánvalóan mindenki mást keres. Van olyan ember, aki ha keres is, rossz felé keres, s a végén zsákutcába kerül. Ezáltal egész élete kudarcba fullad.
A boldogulás attól függ, hogy a szellemiek és az anyagiak között hogyan találjuk meg az egyensúlyt. Aki a szellemiekről nem mond le, nem hiszem, hogy tévútra kerül. Amikor arra biztatom a szülőket, hogy a művészeti iskolába adják gyermekeiket, azzal érvelek: lehet, hogy nem lesznek boldogok, de boldogtalanok biztos nem lesznek.
A szellemi szakmák, a művészet, az irodalom, a zene az ember lelki higiéniáját biztosítják; nyilvánvaló, hogy nélkülözhetetlenek. Én ebben a körben élek, s úgy látom, hogy ha nem is vagyok nem tudom milyen sikeres -- végül is a siker néha látszat -- van elég fogódzkodóm, hogy ne érezzem magam légüres térben.
A sikerhez vezető első lépés, hogy az embernek legyenek életcéljai. Ezek a célok kötnek lényegében az élethez, a létdimenzióhoz. Ha van célom, azt jelenti, hogy valamit már szeretek és nagyon akarok. A célnak aztán megvannak a megvalósítási szakaszai, és bizonyos idő elteltével célba érhetek. Életcél nélkül azonban célbaérés, siker sincs.
Én sajnos eléggé eltávolodtam a közvetlen művészettől, pedagógiával is foglalkozom. Ez ilyen muszáj-herkulesi helyzet. A tanfelügyelőségen is ott vagyok, mert nincs jobb nálam. Nemhogy nincs jobb, de sajnos egyáltalán nincs másvalaki, akit ez érdekelne. Erdélyben magyar képzőművészeti tanfelügyelő egyedül én vagyok, egy fél állással. Rájöttem, hogy biza jó lesz odafigyelni és tenni, amit csak lehet.
Úgy adódott, hogy megalapítottuk az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesületét. Hát ez az elején elakadt, mert az egész társadalom el van tántorodva attól, hogy közösségekbe szerveződjön. Megvan még az emberekben a régi, ’89 előtti letargia.
A közösségi irányultság kiveszett az emberekből, elsatnyult bennük a törekvés, hogy közösségben éljenek és közösségben próbálják megteremteni azt a védőhálót, ami lényegében megtarthatja őket. Mindenképpen társadalomban élünk. Akármilyen magányos is valaki, akárhogy is nem akarja vagy nem hisz ebben, de az ő sorsa egyenes függvénye a közösség sorsának. Nem élhet senki érintetlenül attól, ahol él.