(Olvastam a Bocsárdi László boldogság-elképzelését, és talán ehhez kapcsolódik az enyém is.)
Harmadéves lehettem a főiskolán, amikor egy vizsgára készülve azt játszottuk, mindenki mond egy fogalmat és beszélgetünk róla. Emlékszem, többek között a boldogságról is szó volt, mindenki mesélt, és végül a summázás úgy szólt, hogy a boldogság az a pillanat, amikor egyik vágyad teljesült. Egy pillanat, se nem több, se nem kevesebb. Nem hosszantartó valami.
Én is próbálom tetten érni magamon, talán nem kell nagyon értelmezni, az embernek vannak ilyen-olyan hangulatai, tudod, amikor, úgy, "heppi” az ember. Nekem talán a színház, maga a szakma. Amit csinálok, a próbálkozások… Hogy is fogalmazzam? Azok a pillanatok, amikor kiürül az ember, mondjuk egy jó előadás után. Én se tudom megmagyarázni, de néha, abban a történésben, boldog vagyok. Utána már nem ugyanaz, lehet, hogy nem is boldogság, csak visszhangja annak, ami történt velem.
Ritkán vagyok boldog, úgy gondolom... Nem, ez nem jó, ez, mondjuk, csak a szakmai része lenne, dehát a bensőmmel dolgozom, és így kapcsolódik hozzá-hozzám minden, amit a hétköznapokban megélek. Végül is ezért lesz színész az ember, azért, mert boldoggá teszi az, hogy kimegy a színpadra és áttételesen ő is boldoggá teszi azokat, akik ott ülnek. Talán ez. És még vannak a könyvek, a sör, egy jó nő...