Mi tesz téged boldoggá?
– Az alvás, a nő, a nem is annyira zöld fű és a zene – de nem mindenáron ebben a sorrendben. Amikor a színpadon vagyok, még akkor sem vagyok boldog, ha jól sikerül a fellépés.
Sem én, sem a velem éneklő előadók nem profi zenészek, akik a színpadra egyenesen a konzervatóriumból érkeztek és csuklóból olvassák a kottát: mindannyian autodidakta módon tanultuk a szakmát és a felszerelés használatát.
A színpadon hatalmas a feszültség közöttünk és bennünk - mikor befejezzük a produkciónkat, olyan fáradt vagyok, hogy egyetlen boldogságomat az alvásban lelem.
Hogyan befolyásolja a hangulatod a közönség viszonyulása a zenédhez?
– Érdekes a közönséget tanulmányozni. Sok alkalmam adódik a nyugat-európai közönség előtt zenélni, akik másképp buliznak, mint a hazai fiatalság.
Külföldről pozitív energiával telítetten érkezem haza, mert ott olyan fiataloknak keverhetek, akik felszabadultan táncolnak és jól tudják érezni magukat – nekik nem szükséges toplista-vezető számokat játszani, hogy megteremtsem a bulis hangulatot: bármilyen stílusú zenére fogékonyak, nem vetik meg a lemezlovas improvizációit sem.
Magammal ragadhatom őket a zene mélységeibe és magaslataiba, valaki garantáltan mindig velem marad a közönségből. Idehaza más a helyzet: hozhatják akár a
Rolling Stones-t is, a közönség csak áll és bámul – azt hittem, a közönség ez a fajta hozzáállást kinövi a kilencvenes évek közepéig.
Mit gondolsz, minek tudható be a hazai passzív magatartás?
– A fásultság, a kulturális behatároltság és szűklátókörűség az oka mindennek. Aki rendelkezik nethozzáférhetőséggel és kábeltévével, annak könnyebb informálódni arról, hogy mi zajlik a nagyvilágban.
A zenéhez és a bulihoz való viszonyulás egy múltbeli paradigma továbbvitele: a hazai közönség bulikról alkotott képének többnyire nincs köze a zenéhez, az ebből fakadó vibrációkhoz, az újdonságokhoz – a hagyományhoz való ragaszkodás miatt a friss zenei áramlatokat hajlamosak teljesen kizárni.
Mivel foglalkozol, amikor éppen nem a színpadon keversz?
– Ha nem a zenét, akkor valami kaját keverek a fazékban. Mondják, nem is rosszul, bár nem vagyok hivatásos szakács. Mióta lemondtam az állatok kínzásáról és már nem aprítom bele a macskákat a levesbe
(nevet), valamilyen rizses egytálételt készítek, sok-sok zöldséggel körítve.
Nem vagyok meggyőződve, hogy főzőcskézésed során olyan hozzávalókat használsz, mint a macskahús. De általad kevert zenét egyedi módon fűszerezted, amikor például az eredeti cigány népzenét játszó Shukar Collective-vel kezdtél együtt dolgozni...
– Amit ők játszanak, az nem nótázás, sem manele. Valamilyen egyéb, ősi hangzást, énekeket keltenek életre. Játékuknak az eredetiségét hallva gondoltam arra, hogy talán érdemes lenne kipróbálni, mi lesz ha modern ritmusokkal keverem.
Az volt a cél, hogy ők kerüljenek előtérbe és az egy cseppet sem közismert repertoárjuk. Már nem játszunk együtt,
Tamango nem tudta felfogni, hogy gyakorlatilag a szekérből repülőre került – nem tudott az új életvitelhez alkalmazkodni, bár a stúdióban semmi gond nem volt vele.
Négy év alatt a színpadi rögtönzéses stílushoz sem tudott alkalmazkodni, új dalokat sem tudott megtanulni, így kénytelen voltam más énekesekkel dolgozni tovább. A Shukar Collective tagjai olyan emberek, akik nem a zenéből éltek, de a lelkükben zengtek ezek a dallamok.
Otthon és időnként társaságban is játszottak. Mikor felkértem, tartsanak velem, igent mondtak, azonban még nem tudták mit vállalnak el. Megpróbáltak lépést tartani, de sajnos nem sikerült nekik.
Azóta nem tudtam a nevedet elfelejteni, amióta először hallottam rólad. Minden dj arra törekszik, hogy minél hangzatosabb, lehetőleg angol kicsengésű művésznévvel ruházza fel magát. Te azonban másképp gondoltad...
–
Lucian Stan az igazi nevem, de művésznévként nem akartam a valódi nevemet használni. Egy Lucian nevű embertől a közönség elvárja, hogy kedves legyen. Azonban egy Vasile azt is megengedheti magának, hogy néha parasztos egyszerűséggel “odasirítsen”.
Mi akartál lenni gyerekkorodban?
– Felnőtt akartam lenni. Nem gondolkoztam azon, hogy milyen szakmát választok. Nem voltam abban a szerencsés helyzetben, hogy ezt megtehettem volna: csak a könyvek és a zene volt elérhető számomra, ami végül meghatározó szerepre jutott életemben.
Tizenhét éves koromban gyári munkásként tengettem az életem, a kilencvenes évek elején a rádióban kevertem a zenét, majd a színpadra kerültem. A mai napig az új stílusokat keresem, hangzásokat a régiekkel keverem, és talán soha nem unom meg, hiszen a zene mindig tartogat meglepetéseket számomra.