Egy franciaországi okszitán vándorzenész, aki oly könnyedén játszik furulyán, dobon, tangóharmonikán és még ki tudja, milyen hangszereken, hogy méltán lehetne a világörökség része.
Az Insomnia kávézóban tapasztalt vendég per négyzetméter és a rajtuk uralkodó hangulat elég meggyőző volt ahhoz, hogy jegyet váltsak a művész másnapi, Stúdió-színházbeli koncertjére. Hát nem bántam meg. Ahogyan sípjával megérkezett a színpadra, érezni lehetett, hogy mindnyájan különleges élménynek nézünk elébe.
„Provence-ból vagyok, és ma este elviszem oda önöket. Zeneileg persze.” Kezdte franciás, de teljesen őszinte és magabiztos magyarsággal az előadást, melyben egymást váltották az időn kívüli történetek és a különböző vidékek dallamai. Dobokat felcsatolni, furulya a szájba, és indulhatunk is. A látvány, ahogyan egyszerre dobol és furulyázik, lenyűgöző, de a zene sem marad el a színvonaltól. Hallani a lüktető okszitán kultúrát, a vidékeket, és a falvakat, ahonnan előadónk világjáró útjára indult, tarisznyájában az otthoni muzsikával.
Ugrás a szomszédba, hiszen Macedónia és Provence lakói egy és ugyanazon vödörben (nevezetesen a Földközi-tengerben) szoktak fürdeni, hogy előkerüljön egy makedón furulya, amelybe már két hang van építve. Haladunk tovább, térben és időben egyaránt, és ismét egy általános problémáról szól a fáma: valamikor két lányba lett szerelmes egyszerre. Egy kicsibe és egy nagyba. Mit tehetett volna? Írt nekik egy dalt. És eljátszotta. Két furulyán. Egy kicsin és egy nagyon. Egyszerre.
Előkerül egy maroknyi cintányér is, csak úgy fél kézre, kíséretnek a furulya mellé. Most már minden lehetséges, a pódiumon egyedül a szék és a pohár víz nem hangszer. Az ember azt gondolná, hogy lehetséges mondjuk hegedűn játszani és közben énekelni, de furulyával már nehezen. Nem tudom, hogy nehezebben-e, de Montanaro-nak sikerült. A következő hangszer a harmonika, nem a száj-, hanem a tangó. Okszitán, francia és olasz dalok követik játszadozva egymást, és az előadónk most már énekesként is bizonyít. A teljes káprázathoz azonban kell még egy csillag: Sipos Krisztina.
Ő az a lány, aki gitárjával és gyönyörű hangjával kerek egésszé formálja az előadást. Dalainak ismerős hangzása andalító, de mégis ébresztő csókként hat: bejártuk a világot, s bár a szánk még mindig tátva, immár itthon vagyunk. Nagy tudású idegenvezetőnk kifordítja tarisznyáját, kirázza a maradékot, melyek azonban egytől egyig mind mesterművek, az összes zenéjét és dalát nekünk adja, csupán szerény hümmögésünket és viharos tapsunkat kapva cserébe. Egy igazi trubadúrhoz volt szerencsénk, Miqueu Montanaro-hoz.
Boldogság-interjúnk és a filmfelvételek Montanaro kolozsvári koncertjén készültek, az Insomniában.
Mi teszi önt boldoggá?
- Zenélni, a zenében kommunikálni, találkozni emberekkel, a családomat nevelni, a gyerekeimet nevelni, hogy van egy harmónia abban, ahogy ők élnek, ez tesz engem boldoggá. Rengeteg rossz helyzet van a világban, és az boldoggá tesz, hogy zenélek ezeknek az embereknek. Olyan helyekre is megyek, ahol háború van, ahol nagy problémák vannak, megpróbálok kis szépséget vinni magammal.
Hol találkozott a legközreműködőbb közönséggel?
- Mindenütt, mert a közönségtől nem lehet várni semmit. Mint előadóművész, mint zenész, mint ember, azt, amit adsz, mindig visszakapod.
Került már ettől a boldogságtól euforikus állapotba?
- Az más. Az euforikus állapot nem jelenti, hogy boldog vagyok. De van, amikor kell ez az euforikus állapot, amikor mindent levetkőzhetsz magadról.
Koncertbeszámoló: Kassai Ny. Károly; interjú, film: Dunai László