A játék: szerintem mindent úgy kell felfogni, mint egy játékot, nem kell túlságosan komolyan venni semmit. Akkor vagyok boldog, amikor játszhatok, de nem csak a színpadon, hanem az életben általában: amikor bohóckodunk, amikor nem vesszük komolyan a helyzeteket, amikor tudunk nevetni egy rossz helyzetben. És amikor őszinte szemekre találok, amikor például egymás szemébe nézünk beszélgetés közben. Ezek tesznek boldoggá.
Volt-e olyan szereped, amiről el tudod mondani, ebben voltál a legboldogabb?
Voltak olyan szerepek, amikben rengeteget tanultam: arról, ahogy felépül bennem egy szerep, ahogy rájövök, hogyan működik, ahogy öntudatlanul fejlődik bennem. Azokban a szerepekben voltam boldog, amikor munka közben rájöttem a titok újabb apró részletére.
Az első ilyen
Sorin Militaru Elektrája volt, amiben Karvezető voltam: ott történt meg először, hogy megéreztem, hogyan épül fel bennem egy szerep. Militaru úgy tervezte, hogy nem ad nekem semmiféle utasítást. Közben észrevettem, hogy ő úgy ad instrukciót, hogy a másik színész utasításában van benne az enyém is, és nagyon kell figyelni.
De amire erre rájöttem, a próbafolyamat felénél tartottunk, már sírva fakadtam neki, hogy mondjon valamit – csak annyit mondott, hogy amit eddig csináltam, az nem jó. Aztán valamit elkaptam, elkezdtem játszani a gondolatokkal, az érzésekkel. A végén azt éreztem, hogy még egy dolog hiányzik, az egész koronája: a jelmezem. amikor azt felveszem, akkor leszek tökéletes.
A másik ilyen szerep
Az ötödik Sally, mert az nagyon mélyről fakadt: olyan gyerekkori történésekből, amiket magamban hordozok. Most is azon dolgozom, hogyan lehetne másképp játszani, mi az, ami közben megérett bennem, mi az, amit másképp gondolok. Lehet, hogy a gyerekkori problémák már nem érvényesek.
A Pirandello-darabot (
Hat szereplő szerzőt keres) Nagyváradon három nap alatt kellett megcsinálni. Nem emlékszem, ott mi történt velem, minden simán ment. Úgy tudtam végigcsinálni, hogy ha közben nem sikerült valami, kacagtam rajta. Ezek után elmondhatom: lehet, nem kell egy hónap egy szerephez – ha az ember készül, és átadja magát a szerepnek, magától tör elő.
Az ötödik Sally viszontagságosan született meg: főiskolai előadásnak indult, aztán kis híján lemondtál róla, végül Albu István rendezővel állítottátok színpadra Székelyudvarhelyen...
Nagyon sokáig nem tudtam, miért született meg ez az előadás. Egyéni műsort kellett csináljunk a főiskolán, elkezdtem, aztán félbehagytam, elmentem Amerikába, visszajöttem – végül negyedéves koromban csináltam meg a harmadéves műsoromat. Teljesen egyedül szerettem volna megcsinálni, de nem dolgozhattam vezető tanár nélkül – volt bennem egy kis visszakozás, amiért nem bíztak bennem eléggé. Voltak félreértések a próbafolyamat alatt, de az előadás végül olyan arcot mutat, amilyent elképzeltem.
Időközben értettem meg, miért érzem úgy, hogy játszanom kell ezt az előadást.
Zsehránszky István (
színikritikus) kérdezte meg, hogy miért játszom Sallyt. Akkor kezdtem el gondolkodni, és kiderült: az motivál, hogy gyerekkoromban nagyon sokat hagytak egyedül. Mindig álltam az ablakban, vártam édesanyámat, délután háromtól, négytől este tizenegyig.
Közben volt egy lámpánk, mintha három szál világító rózsa lett volna egy vázában – azokkal beszélgettem, mindegyiknek külön személyisége volt. Mindig azt láttam, hogy táncolnak nekem. Most már kacagok ezen, mára egészen más dolgok motiválják az előadást. A ma esti előadás mérföldkő volt: megerősített abban, hogy változtatni kell, ha nem is az előadás formáján, hanem érzelmi, gondolati töltetén.
Az ötödik Sally a tervek szerint a kolozsvári Ecsetgyárban talál új otthonra a Balla & Vajna Projects jóvoltából: a tervek szerint havonta kétszer tűzik majd műsorra az előadást.