Tulajdonképpen könyvbemutatónak kellett volna lennie
György Péter író, esztéta, egyetemi tanár,
Selyem Zsuzsa esszéíró,
Morcsányi Géza, a Magvető kiadó igazgatója és
Balázs Imre József, a
Korunk főszerkesztője részvételével. Ehelyett kötetlen beszélgetéssé sikeredett, a világ nagyobb és kisebb kérdéseiről, időnként érintve György Péter
Apám helyett című könyvét. Utóbbit egyébként regényként említik, bár a magyarországi szerző azt mondta: nem regényt akart írni, számára társadalomtudományi problémát jelentett a könyv megírása.
„Inkább szól a hallgatásról, mint a beszédről –
vallotta György Péter. – Arról, hogy miért hallgatnak az emberek, például az apám.” A hallgatás volt a beszélgetés egyik visszatérő motívuma. Az író később
Cornelius Castorialis görög filozófust idézve a társadalmi fantáziáról beszélt, az énnek arról a részéről, amelyet nem akarunk elrejteni a többiek elől. Ami ennek határán kívül van, láthatatlan – és minél több minden láthatatlan, annál nehezebb elkerülni a konfliktusokat.
„A monokulturális lét Magyarország nagy hátránya. Európában Ausztrián kívül csak Magyarországon beszél mindenki ugyanazon a nyelven, és csak itt számít idegennek az, aki más nyelven szólal meg” – fogalmazott. Hozzátette, az anyanyelv otthonossága politikai reflektálatlanságot tart fenn, amin a nyelvtanulás sem segít, és ami ahhoz vezet, hogy az egynyelvű közegben élők nem tudják elképzelni, milyen lehet egy másik ember.
Amikor visszatértek György Péter apjához, a könyv főszereplőjéhez, az író elmondja: az apja problémája az volt, hogy magyarnak tekintette magát, ám ezt nem fogadták el, és zsidónak sorolták be. „Ennél rosszabb nem történhet valakivel” – fűzte hozzá. Elmesélte, az apja a kommunizmusban, később a környezetvédő mozgalomban találta meg azt a közeget, ahol nem kellett zsidónak lennie annak, aki nem akart.
Selyem Zsuzsa felvetéséről, miszerint az apja egyik indítéka a tág értelemben vett otthonkeresés lehetett, György Péternek az jutott eszébe:
az otthon feltétele a biztonság,
de Magyarország területén számos olyan folt létezik, ahol nem érezhetik otthon magukat sem a cigányok, sem a magyarok, hiszen elvesztették a biztonságot.
„Az otthonosság többé nem magától értetődő az európai kultúrában, már csak az otthon iránti nosztalgia létezik” – magyarázta. Majd azzal folytatta, ha nem adott az otthonod, nem adott az identitásod sem. És hozzátette, azt tapasztalja, mindenki ezen gondolkodik: hogy semmi nem adott, az ember eldöntheti, mi tartozik rá, hogy kinek a sorsa érdekli.
Azt kérdeztem tőle: vészbagolynak vagy prófétának tartja azokat, akik temetik a kultúrát? „Nagyon sok kultúra van, és nagyon sok embernek igaza van, amikor bizonyos kultúrákat temet – válaszolta. – Morcsányi Géza, az igazgatóm igazán nem vészbagoly, de minden évben szembesít azzal, hogy Magyarországon évről évre kevesebb könyvet adnak el. Szerintem ez fontos szám, mások szerint ostobaság, mert annál többen fognak e-bookot olvasni. Mindig minden egyszerre érvényes.
Az én antropológiámban az volt érvényes, hogy ha egy ember nem olvas, akkor nem lehet jó ember. Régesrégen rájöttem, hogy ez súlyos tévedés. Az egyetemen megbarátkoztam azokkal a tanítványaimmal, akik nagyon ritkán olvasnak, hosszú szöveget szinte soha, mégis nagyszerűek, okosak. Meg kellett értenem, hogy tévedek, egy kulturális norma nem jár együtt egy antropológiával. Felvilágosult, nagyszerű, boldog embereket ismerek, akik nem olvasnak. Gondolja meg, kétszáz évvel ezelőtt senki nem olvasott regényeket.”
Az ominózus kérdésre pedig:
Mi teszi önt boldoggá?, azt válaszolta: nagyon sok minden. „A gyerekemnek nemsokára gyereke lesz, ez mindennél jobban foglalkoztat, és momentán nagyon boldoggá tesz. Jönni ide, az is boldoggá tesz – sorolta. – Tanítani, hazaérni a lakásomba: az ilyesmik tesznek boldoggá. Mindennap lenni, csak úgy, mindenféle reflexió nélkül.”
Lejegyezte: Fülöp Noémi