A boldogság valami olyasmi, hogy nem harcolsz magaddal.
Mi teszi Önt boldoggá?
- Azt gondolom, hogy általában boldog vagyok. Nem valami tesz boldoggá, hanem jól érzem magam a bőrömben, és tele vagyok tervekkel. Inkább vannak olyan pillanatok, periódusok vagy élmények, amitől ez a boldogság rövid időre elhalványul, vagy veszélybe kerül. Nyilván ilyeneket mondhatnék, hogy boldoggá tesz, amikor befejezek egy nagy munkát, de én csinálni is szeretem, meg eltervezni is szeretem, tehát nem lenne teljesen igaz. Nagyon szeretek utazni, de nagyon szeretek otthon is lenni, úgy általában szeretek lenni.
A boldogság valami olyasmi, hogy nem harcolsz magaddal. Régen nem biztos, hogy boldog voltam, de lehet akkor is ezt mondtam volna, vagy húsz év múlva azt mondanám, hogy most nem voltam boldog. Régen sokkal többet marcangoltam magam, harcoltam vagy nem voltam békében önmagammal, ideges voltam, nyugtalan, és ez mostanra egy kicsit megváltozott. Az utolsó 10-15 évben inkább egyben vagyok, és mondom, szeretek mindent csinálni. Felkelek reggel, és örülök, hogy vagyok. Amikor nem sikerül valami, nem örülök annyira, de nem esek kétségbe.
Hol érzi magát a legboldogabbnak, legyen ez ország, város vagy helyiség a lakásban?
– Mindenhol boldog vagyok. Az utóbbi egy-két évben lehetőségünk van bármikor elmenni egy Veszprém megyei kicsi faluba. Nem ez tesz boldoggá, de most nagyon tetszik, hogy sokat vagyok természetközelben, és másfajta emberek között, mint amit megszoktam Budapesten. Jólesik ez a kétlakiság.
Mitől volt boldog annak idején, amikor Ön szerint "az életnek semmi értelme nem volt", de az éjszakai élethez mégis vonzódott?
– Nagyon szerettem pörögni, ahogyan ezt újabban nevezik, meg nagyon szerettem a másnapokat is. Szerettem kipróbálni mindenfélét, élveztem a nagy bulizásokat – nem tudom, ez boldogság-e. Ugyanakkor kényszer is volt, ha otthon kellett volna ülnöm, akkor megőrültem volna. Vannak nagyon durva, de nagyon klassz emlékeim is ebből az időszakból. Ennyi – de hogy ezt a boldogság szóval lehetne leírni, azt kétlem.
Boldogíthat-e a normalitás?
– Attól függ, mit értünk normalitás alatt. Ha azt, hogy az ember önmagával szemben egy normális viszonyt tud kialakítani, békében él együtt a tüneteivel, hogy elfogadja önmagát olyannak, amilyen, hogy a jövőbe nézve milyen tervei, elvárásai vannak, akkor azt lehet mondani, hogy igen. De szerintem senki nem normális. Mindenki különleges, sajátos, külön univerzum, ilyen értelemben nem normális. Ha egyensúlyban van önmagával – nem tudom, ez nevezhető-e normalitásnak – akkor nagyobb az esélye arra, hogy boldognak nevezze önmagát.
Ha magamra gondolok, akkor kevésbé: abszolút utáltam mindent, ami normális, ami középszerű, szabályszerű, amit követni kell. A végletek, az abnormális, az őrület – ezek érdekeltek mindig, ugyanakkor magammal nem voltam teljesen jóban ebben az időszakban. Ha nagy vonalakban, változásként írhatnám le a legutóbbi 10-15 évet, akkor inkább azt mondhatom, hogy nem zavar annyira, ha valaki normális, nem idegesít fel a normalitás, nem harcolok ellene. Szerintem a normalitás nem normális, de sok minden még nem normális az életben. Ugyanakkor a normalitást is egy szélsőségnek tekintem, amit sok ember csinál. Tudom, hogy erre szüksége van az emberek nagy részének, és ezért nem szoktam már ez ellen harcolni, és nem vitatkozom emberekkel, akik valóságshow-t néznek, vagy hasonló, mert tudom, hogy kell ez a közösség-érzetükhöz. Kell az, hogy olyanok legyenek, mint a többiek, és borzasztó magányosnak éreznék magukat, ha külön utakon kellene járniuk.
Létezik-e olyasmi, ami az írókat általában boldoggá, önt pedig boldogtalanná teszi?
– Egy fordított példa jut inkább eszembe: az írókat boldogtalanná szokta tenni a sikertelenség, az, hogy nem méltányolják őket kellőképpen, vagy nem sikerült jól a könyvük. Erre én is érzékeny vagyok, de én kevésbé teszem függővé a saját boldogságomat, jó érzésemet attól, hogy melyik kritikus mit mondott, hány példány fogyott el a könyvemből vagy ki kapott meg valamilyen díjat. Természetesen tisztában vagyok ezekkel, de megpróbálok nem törődni velük.
Sok írón azt látom, hogy ez baromi fontos számukra, de ez leszívja az energiákat, és rossz körökbe vihet el. Nem vagyok ambiciózus alkat, aki látványos sikerekre vágyik, és ennek örülök. Ugyanakkor a sors elkényeztetett, elég jó a recepcióm, ahogy ezt nevezik – sokan olvasnak, jó kritikákat kapok, meg ösztöndíjakat, díjakat is. Megint egy másik kérdés, hogy ha más lenne a helyzet, én is más lennék-e. De nem attól teszem függővé a jókedvemet, hogy mi zajlik az irodalmi közéletben.