Vujity Tvrtko október utolsó hetében Kolozsváron, Szovátán és Brassóban is ízelítőt ad abból az élményanyagból, amelyből a könyvei is születtek. Egy héttel a közönségtalálkozók előtt e-mail interjúban kérdezgettük.
(kérdezett: Kiss Bence)
Az első, és a rovat okán nagyon kézenfekvő kérdés az, hogy mi tesz téged boldoggá?
– Nagyon boldog ember vagyok, hiszen rendkívül élménydús életet élek, sok hétköznapi hőssel, igazi példaképpel találkozom. Ha már az előadásoknál tartunk: boldoggá tesz az emberek szeretete, és az, hogy mindig a terem nagysága szab határt annak, hogy hányan vannak az előadói estjeimen. Felemelő volt tavaly a zsúfolásig megtelt marosvásárhelyi színházban színpadra állnom, a hideg rázott, amikor Sepsiszentgyörgyön kétszer is megtelt a helyi színház, vagy amikor Kézdivásárhelyen alig fértek be a Vigadóba. Azokból az estékből rengeteg erőt és boldogságot merítettem.
Apa vagy, és ugyanakkor riporter is, aki veszélyes övezetekben jár-kel. Zavarja a családod boldogságát a munkád?
– Én elsősorban édesapa és férj vagyok, minden más csak utána következik. A riporterkedés és a család nemhogy nem zavarja, egyenesen kiegészíti egymást. Például én nem a Hófehérkéről vagy a Piroskáról mesélek a gyermekeimnek, hanem a történeteim főszereplőiről, és ezt rendkívül élvezik. Ezen kívül összehangoljuk az életünket. Idén is úgy lesz, mint tavaly: amíg én előadásokat tartok Erdélyben, feleségem a csapatával szintén ott kosarazik, a gyermekeink pedig jönnek velünk.
Ha bármilyen témával foglalkozhatnál, és megszólalna a riportalany: kit szólaltatnál meg?
– Teljesültek már a nagy álmaim, ám ugyanúgy tudok örülni annak, hogy beszélgettem Bush volt amerikai elnökkel, mint hogy a héten beszélgetek a 12 éves Kovács Benedekkel, aki egy hatalmas harcos, nagyszerű fiú. A nagy álmok nem a rangokról szólnak.
Pulitzer emlékdíjad van: milyen érzés volt megkapni?
– Váratlan. De fontos tisztáznom: sok díjat kaptam, és ez jó érzés, de nem az ilyen elismerésekért, oklevelekért dolgozom. Fontos visszajelzés a szakmai díj, az állami kitüntetés. Nem akarom megsérteni azokat, akik a díjakat nekem adományozták, sőt, köszönöm a bizalmat. ÁM AZ EMBEREK SZERETETE MÉG ENNÉL IS FONTOSABB!!! (*a kiemelés Tvrtkótól származik –
a szerk.)
A szovátai, kolozsvári, brassói közönségtalálkozók kapcsán azt ígéred, hogy az emberek boldogabban távoznak majd. Spoilerezés nélkül: ez minden találkozón így volt/lesz?
– Minden közönség más és más. Előadásom legelső mondata így hangzik: Megkérem Önöket, hogy két óra múlva csak az tapsoljon, sőt, csak az tapsolhat, aki sokkal erősebbnek érzi magát. És onnan elindul egy különös utazás, amelynek során végigutazzuk a világot. Rengeteget nevetünk, sokkal több az örömkönny, mint a könny. Ám a végén, az utolsó 10 percben már a teremben leszünk. Kolozsváron, Szovátán és Brassóban. Az a 10 perc már nem rólam, nem az utazásokról szól, hanem azok álmairól, akik eljöttek. A nézőt nem lehet manipulálni, a néző szent és sérthetetlen. Nem lehet neki azt mondani, hogy most tapsoljon. Ráadásul előadásom első mondatát komolyan is kell venni. Nos, most nem árulom el, hogy annak a bizonyos 10 percnek a végén mi történik, annyit azonban elárulok: az tölt fel engem erővel és boldogsággal. Ahogy azokkal is megteszi, akik eljönnek.