Úgy alakult az életem, hogy mindig más jelentette számomra a boldogságot. Egészen fiatalkoromban az volt a boldogság - szép gyerekkorom volt --, hogy szerettek a szüleim, szerettek az ismerõseim, az osztálytársaim. Akkor az tett boldoggá, ha jól feleltem, vagy ha elmentünk a színházba, láttam egy elõadást; késõbb, hogy teljesült az álmom, bejutottam a fõiskolára, meg hogy elvittek filmezni… Meg hogy éreztem, hogy amit csinálok, az néha jó, vagy mindenképpen engem kielégít.
Ez a fajta boldogság nagyon sokáig tartott, egészen addig, amíg megszületett a kisfiam. Mert azután egy kicsit minden átértékelõdött, és valahogy õ lett a legfontosabb, a gyerek, és akkor õ tett boldoggá. Természetesen szerettem játszani meg filmezni meg utazni akkor is, meg mindenfélét, mert azt tartottam, hogy attól nem kell én már se jobbra, se balra se nézzek, mert gyerekem van, de a legboldogabbá mégis az tett, amikor hazamentem, és megpuszilhattam, és õ megvárta és nézte, amint lesminkelek, ha elõadásról mentem.
Most pedig úgy valahogy minden együtt. Még egy dolog hozzájön: ha egészséges vagyok, és jól érzem magam. Ez hál'Istennek megvan, akkor aztán ez tesz boldoggá, vagy ha felhív a fiam Bécsbõl, és azt mondja, hogy szeret, és jön haza, és fõzhetek neki. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs befolyással rám, hogy az elõbb például kerestek a szállodában telefonon, és azt mondták, hogy vár egy filmszerep. Mostanra úgy összefonódtak a dolgok, és minden együtt tesz boldoggá.
Ahogy visszanézek, boldog, kiegyensúlyozott asszonynak érzem magam, és ez nagyon jólesik. Azt hiszem, ez úgy alkat kérdése is, én ilyennek születtem, jókedvûnek meg bizakodónak. Persze, hogy voltak nehézségek, meg vannak meg lesznek, de mondom, hogy talán alkatomnál fogva ezeken inkább úgy könnyedébben átlendültem, mint más. De nagyon sokáig, hosszú évekig a sors is a tenyerén hordott szakmai szempontból meg így egyébként is… Igazán nem panaszkodhatom.