• Megosztás:

Horváth Andor,

irodalmár, docens, BBTE

A rovatot 2000-2002-ben
Zsigmond Andrea vezette

Mi teszi Önt boldoggá?



Az én életemben a zene jelenti azt, amire minden kétséget kizáróan azt mondhatom, hogy a legnagyobb mértékben a boldogságom forrása

1.
Az én életemben
a zene jelenti azt, amire minden kétséget kizáróan azt mondhatom, hogy a legnagyobb mértékben a boldogságom forrása. Elsőként arról beszélnék tehát, hogy ez miért van így, milyen viszonyban állok, milyen viszonyban élek a zenével.

Nem telik el nap, hogy ne hallgatnék olykor több órán át zenét. Szól a lemez, nézem a televízió zenei csatornáját vagy - magamban zenélek. Örömmel fedeztem fel, hogy ebben a dologban legalább tökéletesen hasonlítok egy olyan nagy művészhez, amilyen Arthur Rubinstein, aki egy televíziós dokumentumfilmben arról beszél, hogy ő a zenével él, a zenében él függetlenül attól, hogy éppen zenél-e vagy sem. Valószínűleg minden igazi zenehallgatónak vagy zenebarátnak a legalapvetőbb élménye, hogy akkor is zene veszi körül, amikor nem hallgat éppen zenét, mert a zene benne is megszólal.

Kell egy bizonyos zenei memória, kell egy bizonyos gyakorlat ahhoz, hogy az ember ne csak akkor hallja, vagyis élje a zenét, mikor éppen forog a lemezjátszó vagy szól a rádió, televízió, hanem saját maga is zenéljen magának. Én, jóllehet soha életemben nem voltam zenész, zenei tanulmányaim is nagyon alacsonyak (tehát nem vagyok a szó szakmai értelmében képzett zenehallgató), ilyen szempontból nagy zenehallgató vagyok a szónak mennyiségi, másrészt az én számomra minőségi értelmében.

Döntően klasszikus zenét hallgatok, elég nagy érzékenységgel a dzsezz felé is. Hozzátenném, hogy ez az érzékenység kiterjedhet a népi zenére, annak nyilvánvalóan az autentikus, és nem feltétlenül valamely nemzethez kötődő formáira. Sajnálatos, hogy európai emberként nekünk - nekem legalábbis - elég kevés a jártasságom a nem európai zenékben (itt a népi, nemzeti zenékre gondolok). Bár ezek ma már fölhangzanak tévében/rádióban, tehát valamennyire a fül hozzászokhat. De én valószínűnek tartom, hogy a zeneértés és a zeneélvezet olyan erősen a nevelésnek, a szocializációnak a függvénye, hogy amit az ember nem tesz magáévá egy bizonyos életkorig, az nem válik igazán alkalmassá arra, hogy zenei élményévé váljon.

Amikor a zenéről beszélek, akkor nemcsak a zenéhez való viszonyról van szó, hanem általában valamiről, amit úgy neveznék, hogy érzékenység és hajlam azokra a dolgokra, amelyeket általában asszociálni szoktunk a boldogsággal. Mert ha számomra a legnagyobb öröm forrása a zene, szerencsére ez nem vége, hanem kezdete mindazon dolgok sorának, amelyek nekem örömöt szereznek, mert ide tarozik az irodalom és más művészetek, továbbá olyan, az élet mindennapi eseményeihez tartozó élmények, amilyen a napfény, a színek látványa, a természet világa és amilyen lényegében az emberek társasága is. Jóllehet -- és szerintem ez a dolognak a legnagyobb paradoxona -- az emberi boldogságnak épp az emberek relációiban van ugyan a leginkább helye, a dolog mégis pont itt működik a legnehezebben.

Azt akarom mondani, hogy minden ember számára a másik ember a legnagyobb boldogság forrása, miközben az emberi viszonyokban oly nehezen birtokolható és őrizhető meg a harmónia. Hogy valakinek van-e erre hajlama, érzékenysége, az nem főképpen attól függ, hogy a többiek milyenek, hanem attól, hogy ő milyen, tehát engem a természet sem azért tesz boldoggá, mert ez a természetnek egy adománya, én úgy találom, hogy azért tesz boldoggá, mert ez nekem adományom vagy képességem.

Tehát minden művészet és általában minden, amit szépnek találunk vagy alkalmasnak arra, hogy az emberben egyfajta boldogságérzést ébresszen, alkalmas lehet bizonyos módon erre, ha van az átélésnek egy olyan intenzívebb, teljesebb foka vagy állapota, amelyik az én számomra ennek a dolognak az értelméhez kötődik. Ehhez kell egyfajta képzettség is - én a képzettséget, mivel - mint mondtam - a zenével kapcsolatosan másképp nem birtokolom, a hallásnak és az átélésnek a képzettségére értem.

A zene köztudottan rendezett hangok harmóniája, azonban az, ahogyan ez megvalósul, egyszerűen kimeríthetetlen mind magukban a művekben, mind azok előadásában. A formai szépség a zenében hangzó világként válik átélhetővé. A zene sajátos módon megmozgatja, mozgásba hozza az embert. Nem is egyszerűen azt hozza mozgásba, amit úgy nevezünk, hogy lélek, hanem a testet is: összefüggést teremt az emberi test belső ritmusa (ezen a szívverést, a vérkeringést, a légzést értem) és annak egy nagyon magasan művészi alkalmazása vagy kiaknázása közt.

A zene elementáris hatása voltaképpen abból ered, hogy az emberi életnek ezt az alaptulajdonságát - hogy ő maga mozgás, ő maga ritmus, vagyis belső harmónia és ekként: zene - fordítja vissza az ember felé egy hangzó világ formájában, amelyik természetesen rengeteg más tulajdonságot is hordoz; ezek nyilván a zenei fejlődésnek az eredményeképp vannak a zeneműben.

Hasonló jelenségek persze máshol is vannak; nem véletlen, hogy beszél a szakirodalom a festmény vagy a költői mű ritmusáról. Tehát a ritmikusság, a mozgás élményét mint a szépségnek az egyik összetevőjét - ha éppen erről beszélünk most - ezek a művészetek is birtokolják és megadják, de valószínű, hogy ebben a legelementárisabb és ezért a legellenállhatatlanabb a zene.


2.
A boldogság-meghatározásokban
gyakran azon van a hangsúly, hogy mit kell kizárni az emberi életből ahhoz, hogy az ember boldognak mondhassa magát. Az antik világ nagy hangsúlyt fektetett erre. Tehát boldog mindenki, aki nem szenved, boldog mindenki, akinek nincsenek fájdalmai - jellegzetesen a negatívval szemben, a negatív hiányával meghatározott boldogság-fogalom ez. E megközelítés egyáltalán nem megalapozatlan és nem is véletlen, az emberi életet végül is annyira körülveszi rengeteg, fájdalmat vagy szenvedést előidéző veszély, fenyegetés, hogy azt állítani, hogy az boldog, aki nem szenved, nem félrebeszélés, tehát nem a dolognak a megkerülése.

Ezzel szemben a modern nyugati világ egyre inkább pozitívan próbálta és próbálja meghatározni a boldogságot, úgy, hogy az abban lehessen leírható, ami benne van. Hogy mi kell hozzá: tehát a javaknak és nyilván az élvezeteknek az a köre, amely egyenként vagy együtt az embert boldoggá teheti. Jó ez vagy rossz - nem könnyű erre válaszolni.

Ha erről gondolkodunk, talán indokolt különbséget tenni - úgy, ahogy a platóni gondolkodás teszi a szerelem két fajtája (az égi és a földi Erosz) között -, és azt mondani, hogy a boldogságnak is lehet egy alacsonyabb, prózai, hétköznapi, közönségesebb formája, és lehet egy magasabb változata. Az ember biológiai lény, s a legtöbb örömérzet elválaszthatatlan ettől. Másfelől át tud élni szellemi, művészi természetű élvezeteket is. Ezt nem szeretném olyan antropológiai különbségként beállítani, mint hogyha az emberek egyik csoportja az egyikre, a másik a másikra volna alkalmas, de kétségtelen, hogy az emberek számára elérhető örömök egy része erőteljesebben biológiai, anyagi meghatározottságú (egész egyszerűen amiatt, mert az ember biológiai lényként úgy van programozva, hogy a táplálkozás vagy a nemiség igen fontos örömforrás a számára).

A másik fajta boldogság igénye nem alkalmi, nem ugyanúgy van köze a pillanathoz, ami azt jelenti, hogy az idő másféle élményéhez, átéléséhez kapcsolódik. Az egyik és a másik valójában más-más válasz az emberi életre, az élet és a halál kérdésére. Az, hogy az ember miben keresi a boldogságot, elválaszthatatlan attól, hogy mivel tud a mulandóság ellenében hatni, mi az, amit - az élet egészében gondolkodva - a vég általi meghatározottság tudatában, a halál ellenében állítani tud.

Ókori bölcselők nyomdokain járva a 16. sz.-ban élt Montaigne úgy vélte, a halálra való gondolás nem akadálya annak, hogy az ember szabad és egyúttal boldog is legyen. Ez egy sztoikus gondolkodónál szinte magától értetődő; a halál nem zavarja meg azt az emberi tudatot, amelyik olyan bölcselőkön nevelkedett, akik a kérdést megoldották.

Az ember akár zárójelbe teszi, akár nem, a kérdésre mindenképpen az a válasz, hogy az emberi élet véges. Erre a kérdésre persze hogy kínál egyféle választ a számunkra adott keresztényi felfogás a halhatatlanság, tehát a túlvilági élet formájában (más kultúrában más hasonló válaszok vannak), de ez sem változtat azon, hogy maga az élet véges, és mindegyik emberi élet úgy ér véget, amit, bármely filozófia fogalmaiban gondolkodjunk, úgy szoktunk nevezni, hogy halál.

A modern gondolkodás, amely az utóbbi két-három századot jelölheti, a földi létnek erre a végességére úgy reagált - belevéve ebbe természetesen azt, hogy az emberi személyiség, az individuum értéke mindenki számára felértékelődött -, a modernitás tehát úgy gondolja, hogy a boldogságnak döntően földi terminusokban kell eldőlnie. Nagyon sok ember számára a modernitás tulajdonképpen azt jelenti, amit én korábban a platóni fogalmak szerint úgy neveztem, hogy a boldogság alacsonyabb változata. Ennek egyrészt az az oka, hogy az emberek nagyobb része számára ez könnyebben hozzáférhető, másrészt pedig valóban ezt kínálja a modern társadalom.

A modern társadalom nem arra tanítja az embereket, hogy szemlélődjenek, a művészetek vagy az erkölcs szépsége formájában jussanak közel valami olyan emberképhez, embereszményhez, önképhez, amely megfelelhet egy magasabb rendű boldogságigénynek vagy boldogságeszménynek, hanem arra, hogy mit jelent mondjuk a birtoklás formájában a boldogság. A bölcselők öröktől fogva azt mondták, hogy nem a birtoklás adja a hiteles emberi lét megalapozását, hanem az, hogy az ember maga mi, ő maga ki, őbenne mi él, nem pedig ő miben él vagy mivel él. Ezeket a viszonyokat a modernitás átalakította, és tömegméretekben, világméretekben az antik embereszményhez mérten hátrányosan formálta át. Az hiszem, ez mindenki számára világos, már aki gondolkodik.


3.
Az emberi életben
két biológiai alapmozgás van, az ismétlődés és az újulás - tehát egyszerre van jelen benne a régi és az új, a monoton és ellentéte, a nem-monoton, a régi hang és az új hang igénye. Biológiai léténél fogva az ember számára egyrészt a meghatározottság, a megszokás adott (soha nem ver a szíve másként és nem lélegzik máshogyan, mint ahogy elkezdte - ezt most nyilván elvontan értem), másfelől viszont készen áll a változásra, mozgásra, az újra, vagyis szabadon választ. Azt, hogy én hol élek, Athénban, Chicagóban vagy Kuala Lumpurban, ha más egyébtől nem függ, én döntöm el. Ugyanúgy én dönthetek el rengeteg egyéb dolgot, beleértve azt is, hogy szegény vagyok vagy gazdag, nyilván a lehetőségek szerint. Tehát abban az alapvető dologban, hogy az életét úgy éli le, mint amelyben a dolgok döntően állandóak és ismétlődnek, vagy úgy, hogy döntően változóak és nem ismétlődnek, az ember elég nagy határok között szabad.

Tehát ha valaki azt mondja, hogy ő az élete során tízszer el akarja olvasni Homéroszt, akkor megteheti, de ha valaki mindennap valami újat akar Homérosz helyett, azt is megteheti. Ezek alapvető opciók. Ugyanakkor a modern világ abból él, azt tartja fenn, hogy a dolgokat állandóan kisöprik, elviszik a szemétdombra, és helyettük új dolgokat visznek be a házakba, az életekbe, mindenhová. Tehát olyan történelmi opciók döntötték el, hogy az embernek ez az oldala vagy a másik kap inkább hangsúlyt egyik vagy másik történelmi korszakban, amelyik messze meghaladja az egyes embernek az opcióját.

Arról, hogy a monogám házasság jó vagy nem jó, lehet vitatkozni; és arról is, hogy annak pont a keresztényi változata mennyire ideális vagy nem - ahol tehát az ember eskü alatt vállalja, hogy soha senki mást nem fog szeretni, mint azt, akivel házasságot köt. Ugyanúgy lehet vitatkozni a fordítottjáról is, hogy jó-e, ha az ember a partnereit rendszeresen cseréli. Arról viszont nem lehet vitatkozni, ami a szemünk előtt van: hogy ez a két opció az emberek számára jelenleg egyformán adott, méghozzá inkább úgy adott, hogy az egyiknek a tekintélye és a jelentősége süllyedőben van, ez a monogám házasság, a másiknak ha nem is a tekintélye, de a gyakorisága és a gyakoroltsága pedig emelkedőben.

Valóban, a modernitás egyfelől eldönt bizonyos opciókat az emberek számára (pl. hogy az ismétlődőben éljenek vagy pedig a nem ismétlődőben), másrészt szabaddá teszi - már amennyire az ember általában szabad lehet - és fölszólítja őket arra, hogy tisztázzák az opciójukat, mert ha nem, akkor öntudatlanul gyakorolják annak a - nevezzük így -paradigmának a műveleteit, melybe őket a történelem helyezte. Ez a paradigma pedig, ismétlem, arról szól, hogy a dolgokat állandóan cserélni kell, mert örömjellegük pont a cserében és az újdonságban rejlik.

Ehhez mérten létezik a másik opció, amelyikben a boldogság az állandóban és az ismétlődőben rejlik. Egy Bach-fúga - mindenki tudja - már magában véve úgy épül föl, hogy ismétel. Az ismétlődésnek és a variációnak valami olyan együttese, amelyik sokak számára eleve unalmassá teszi. Ha valakinek az a szenvedélye, hogy Bach-zeneműveket hallgat ismétlődően, az valahol ebben az értelemben az ismétlődésnek az abszolútumát közelíti meg, de ugyanúgy ismétlődésre szavaz az is, aki általában egy bizonyos zenetípust, zenefajtát hallgat. Egyáltalán, aki klasszikus zenét hallgat, az eleve ebbe a sorba helyezi be a létét.

Hát nézze, az ismétlődés a fennmaradásnak az alapja a szó ősi, eredeti értelmében; hisz az ember addig él, ameddig a szívverése ismétlődik. Ennek az ismétlődésnek a megszűnésével mint személy, mint egyedi lény ő maga is megszűnik. Ilyen értelemben a repetitivitás nemhogy nem ellentétes az élettel, az embernek az antropológiai - mondjuk így - kódjával, alkatával, hanem annak a legbelsőbb lényege.

Persze hogy az antropológiai kódban az is benne van, hogy az ember fogékony minden újra, ez természetes. Aki úgy akarna radikális lenni, hogy ezt tagadja, az nyilván abszurditást művel, mert ez azt jelentené, hogy ha valaki az alföldön nőtt föl, akkor neki nem tetszhet a hegy és fordítva, ami természetesen abszurditás, mert az emberben szintén antropológiai adottságainál fogva megvan nemcsak a hajlam, hanem egyenesen az igény arra, hogy ha valami van neki, akkor lehessen más is neki, vagyis a régi, a meglévő mellett kívánja az újat is, kíváncsi rá, meg akarja ismerni. Itt a kérdés mindössze az, hogy ez a kettő milyen viszonyba kerül egymással.

Valaki például abban látja a boldogságot, és ilyenek vannak, hogy minden héten más fővárosnak más szállodájában aludjék. Ez ma emberek tízezrei számára nemcsak lehetséges, hanem állandó életforma, mások pedig nagyon vágynak rá, hogy legalább egyszer egy évben megtehessék. Ilyen értelemben ez a dolog van és működik, vannak emberek, valószínűleg milliók vagy tán százmilliók, akik már nem tudnak másképpen boldogok lenni, csak úgy, hogyha az életükben állandóan változások követik egymást, az egyik új, tehát a mai új állandóan kiszorítja a tegnapi újat.

Amennyire meg tudom ítélni - nyilván magam is egyfajta alkati adottság szerint beszélek -, ez nem a legjobb változata az emberek kultúra általi determináltságának. Ennek az egyik bizonysága, hogy voltaképpen egyre kevesebben élnek a kultúrában. Mert a kultúrában élni nem azt jelenti, hogy az ember felkerekedik, évente egy-egy félórás túrával megszemléli a nagy katedrálisokat, s így ötven év alatt ötszáz katedrális előtt tölt el egy-egy félórát. A kultúra egészen mást jelent. Egyetlen katedrálisban le lehet élni ötven évet a kultúrában.


(A beszélgetés más irányt véve folytatódott. Horváth Andor közben a lovakhoz fűződő viszonyáról is mesél, arról, hogy talán a zene iránt érzett ragaszkodásnál is erősebb, szinte atavisztikus vonzódás fűzi hozzájuk. Elkértem a rovat számára egy régebbi, ezzel kapcsolatos szövegét, mely egy Duna TV-s, végül nem bemutatott dokumentumfilmhez íródott: Lovak)


Válaszoltak még:


Berecz András mesemondó, népmesegyűjtő
Vujity Tvrtko riporter
Tamás Gábor énekes
Halász Judit színész
Budapest Bár Farkas Róbert zenekarvezető
Horia Roman Patapievici filozófus
Szemerédi Endre matematikus
Nyáry Krisztián irodalmi szerelmeskönyv szerzője, "hobbi irodalomtörténész"
Charly és Pitchin Dirtyphonics
Baricz Gergő énekes
Závada Péter és Havas Patrik Akkezdet Phiai
Péterfy Bori énekesnő
Mogács Dániel humorista
Mága Zoltán hegedűvirtuóz
Bangó Margit magyarnóta-énekes
Till Attila filmrendező, műsorvezető
Gryllus Dániel, Gryllus Vilmos és Szalóki Ági zenészek
Garaczi László író
Kőhalmi Zoltán humorista
Janklovics Péter humorista
Nádas Péter író
György Péter író, esztéta
Albu István rendező
Mezei Gabriella színésznő
Szilasi László író, kritikus, irodalomtörténész
Parti Nagy Lajos író, költő
Bagdy Emőke boldogságpszichológus
Sandro zenebohóc
Krasznahorkai László író
Gergely Tibor óvóbácsi
Bálint Rezső harsonaművész, zenekarvezető
Jankovics Marcell rajzfilmrendező, grafikus, kultúrtörténész, író
Esterházy-Dés alkotópáros
Gyerekek, szülők, nagyszülők karácsonyról és nemcsak
Szarka Gyula és Tamás, Ghymes zenekar
Majorosi Marianna a Csík Zenekar énekesnője
László Beáta fiatal divattervező
Francis W. Scott (alias Bíró Szabolcs) szlovákiai író, énekes, optimista
Mihalkó Gyula kalapkészítő mester
Laurent Maindon rendező, költő, világutazó
Schäffer Erzsébet író, publicista
Tamaka dj, kisherceg
Angele Diabang Brener szenegáli filmrendező
Miqueu Montanaro vándorzenész
Szipál Márton fotóművész
Harry Tavitian zenész, zeneszerző
Csókolom az együttes tagjai
Muuuvi-csapat a rövidfilm-fesztivál szervezői
Goger Attila műrepülő
Hbib, Abdul, Rahma és Arabdul tunéziai kereskedők
Hubay Miklós író, műfordító
a sZempöl zenekar tagjai
Ricardo spanyol freelancer
Hot Jazz Band jazz-zenekar
Ana Bojan a macska- és irodalombarát restaurátor
Dj Vasile lemezlovas
Kiss Tibor énekes-gitáros
Max sármos és ínyenc olasz üzletember
Heinrich Böll író
Yonderboi (ifj. Fogarasi László) zenész
Keleti András és Szinovszki Márton a Colorstar zenekar tagjai
Jaime de Angulo indiánokat kutató antropológus
dr. Juan Antonio Vallejo-Nágera pszichiáter
Csáth Géza író, orvos
Desmond Morris viselkedéskutató
Kis kínai nem érti a nagy kereszténységet
Detlef B. Linke neuropszichológus
Palotai Zsolt lemezlovas
Jung a pszichológus
Dobrovits Mihály orientalista
Yilmaz akinek a szülei választottak feleséget
Kate Thurston új-zélandi utazó
Aman Sethi újságíró
Toni Morrison író
Karafiáth Orsolya költő
Bucsi Orsolya grafikus (Budapest)
Su-jin és Young-chae koreai televíziósok
Emily Bronte az Üvöltő szelek szerzője
Stanislav Lem a Kiberiáda szerzője
Szüsz-Szatmári Réka korrektor
Anna egyetemi hallgató (alias Röné Deszkártesz)
Boldogság-koktél négy világ, egy attitűd
Mihály László újságíró
Kelemen Zoltán informatikus
Kurt Vonnegut író
Karácsonyi Zsolt költő
Sarvadi Paul Kolozsvár
A hegyi beszéd részlet
Tenger Iván Budapest
Mild Zsuzsa informatikus
Sógor Csaba lelkész, RMDSZ-szenátor
Csillik Iharka csillagász
Vígh Zsuzsa diák
Szabó Márta virágárus, Kolozsvár
Áron deszkás
D. Á. képzőművész, Budapest
Thomas Bernhard író
W. SOMERSET (részlet)
Mit kérnének a gyerkőcök az angyaltól
Müller Péter író
Petri György: Mosoly (vers)
Machiavelli
Erőss Zsolt hegymászó
Lázár Ervin író
Susan Sontag: Halálkészlet (részlet)
Körvélyessyné G. Júlia édesanya, nagynéni, keresztanya
A. Gergely András filozófus
Giacomello Roberto, a Csíki Játékszín színésze
Bungie-jumpingolók 2003. augusztus 23.
Kató Béla református lelkész és civil harcos
Kovi pornófilm- rendező
Hermeczi Zsolt Krisna-hívő szerzetes
Mácsai Pál színész
Soós Róbert, filozófia szakos hallgató
Milan Kundera, A lét elviselhetetlen könnyűsége
László Noémi költőnő
Márkus Barbarossa János hangszerkészítő, régiségkereskedő, irodalomszervező
Egyed Emese, irodalomtörténész, költő
Douglas Adams, Galaxis Útikalauz stopposoknak
Boros Zoltán, az RTV magyar adásának volt főszerkesztője
Székely István, a romániai státusirodák vezetője, Kolozsvár
Szilágyi Zsolt, Bihar megyei képviselő, a Reform Tömörülés alelnöke
Németh Zsolt, Fidesz-es országgyűlési képviselő
Szász Jenő, Székelyudvarhely polgármestere
Kardos M. Róbert színművész, Kolozsvár
14 éves gyerekek
Farkas Beáta Amerikából
Demény Péter költő, publicista
Zsigmond Márton képzőművész, pedagógus, tanfelügyelő
Somlyó György költő, Bp.
18 éves diákok
Fodor Sándor író, publicista
Barabás Balázs ProTV-tudósító, a Számítástechnika.hu szerkesztője
Mundruczó Kornél, filmrendező, Bp.
dr. Csedő Csaba István polgármester, Csíkszereda
Detlef Linke, agysebész, neurofilozófus
Székely Melinda, bölcsészhallgató, Kolozsvár
Nagy Benedek, a Vallásügyi Államtanács tanácsosa, (Csíkszereda-) Bukarest
Kovács András Ferenc, költő
Lohinszky Loránd színművész, Marosvásárhely
Kelemen Örs Csongor képzőművész, Csíkszereda
Ady Endre Absolon boldog szégyene c. verse
Mátray László színész, Sepsiszentgyörgy
Woody Allen
Jánosi Antal képzőművész, Csíkszereda
Szt. Ágoston egyházatya
Selyem Zsuzsa irodalmár
Székedi Ferenc újságíró, publicista
R. L., rendőr
Szilágyi Mihály filozófus
B. Mária, 76 éves
T. Sz. Matild néni, 73 éves
Márdirosz Ágnes színésznő, Csíkszereda
Michele (47), tébolyult
Zudor János legújabb kötetébõl
Barabás Olga színházi rendező
Szilágyi István író
Szilágyi Kinga és Csomós Tamás informatikus házaspár
Lázár István mérnök-menedzser, Csíkszereda
Jungel Klára iskolaigazgató, Csíkszereda
Jorge Luis Borges költő, esszéíró
Popper Péter pszichológus, Budapest
Komlósi Gábor sportriporter, a Komlósi Oktatási Stúdió vezetője
Kukorelly Endre költő, író, Bp.
Szabó Tibor, a Figura Színház igazgatója, Gyergyószentmiklós
Rosmer és Rebekka párbeszéde Ibsen Rosmersholm c. drámája alapján
Ficzere Gabriella gyógyszerész-hallgató, Szlovákia
10-11 éves gyerekek
Bárdos Deák (Kamondi) Ágnes énekesnő (most Ági és a fiúk), Bp.
Emile M. Cioran (A világ egyensúlya)
Friedrich Nietzsche (A boldogság tenyészete)
Cristi Marosvásárhelyről, nyugati autókkal kereskedik
Horváth Andor, irodalmár, docens, BBTE
Esterházy Péter író, Budapest
Bartha János 83 éves parasztköltő (Olasztelek)
Gáspár István énekművész (Bp.)
Kötő József színháztörténész
L.M. hajléktalan (Bp, metrólejáró)
A főszereplő Fritz Lang Dr. Mabuse, a játékos c. némafilmjéből
Kovács Levente színházi rendező
Brassói Lapok
Kántor Lajos irodalomtörténész, szerkesztő
György Attila prózaíró és szerkesztő
"A macska" folyóirat
Pascal Bruckner esszéista és regényíró
Ségercz Ferenc népzenész és hangszerkészítő
Széles Anna színésznő
Toldi Levente mozdonyvezető
Anita Garaczi László Fesd feketére c. drámájából
Gáspárik Attila, az Audio-Vizuális Tanács tagja
Bocsárdi László és B. Angi Gabriella színházi rendezõ ill. színésznõ
Dózsa Karola, a Music Pub vécésnénije
Bartalis Gabriella színésznő
Egyed Péter filozófiatörténész, író
Sas Péter művelődéstörténész
Szilágyi N. Sándor kognitív nyelvész
Klein Levente amerikai olvasónk
dr. Veress Albert pszichiáter
Farkas Zsolt irodalomkritikus, esztéta, író
Eckstein Péter szenátor
Charlie (Horváth Károly) rockénekes
Elekes András lelkipásztor
Lászlóffy Aladár költő
Gücü, alias Boda Szabolcs KMDSZ-elnök
Orbán János Dénes költő, író
Elekes Sándor programozó
Kovács Péter RMDSZ kampánystáb-elnök
Panek Kati színésznő
dr. Péntek János nyelvész







24 óra hírei 24 óra cikkei
HIRDETÉS