Boldogság és kultúra. -- Gyermekkorunkban környezetünk látványa megrendít bennünket: a kert házak, a templomot a sírokkal, a kis tavat, az erdõt mindig szenvedo emberként látjuk viszont. Megragad minket az önmagunk iránti részvét, mert mennyit szenvedtünk, mióta utoljára láttuk gyermekkorunk színhelyét! És itt minden változatlan, szinte örökkévaló: csak mi magunk változtunk meg, fölöttünk múlott el az idő; találkozunk néhány emberrel, akiben az idő rontó hatása
már nem érződik erősebben, mint a tölgyfán: parasztokkal, halászokkal, erdőlakókkal... ők nem változ-tak. Megrendülés, önsajnálat az alacsonyabb kultúra láttán, a magasabb kultúra jele; ám ezek az érzések nem nagyon táplálják a boldogságot. Aki boldogságot és jó közérzetet vár az élettől, az jól teszi, ha a magasabb kultúrát egyszer s mindenkorra elkerüli.
A boldogság tenyészete. -- Az ember boldogságának kis kertje helyét az isten háta mögött, sőt gyakran vulkanikus talajon jelölte ki. Valami kevés boldogságot a boldogtalanságon kívül mindenütt talál, akár annak a szemével nézi az életet, aki a léttől csupán ismereteket akar kapni, akár annak a szemével, aki megadja magát és mindenről lemond, akár annak az embernek a tekintetével, aki örül a leküzdött nehézségnek -- és ez a boldogság annál nagyobb, minél vulkanikusabb volt a talaj: csak azt ne mondjuk, hogy ez a boldogság a szenvedés létjogosultságát igazolja.
Lépcsőházi boldogság. Vannak olyan emberek, akik nem mindjárt értik meg a vicc csattanóját és gyakran előfordul, hogy az alkalom már túljutott az ajtón, a vicc pedig még a lépcsőházban ácsorog. Másoknál meg létezik egyfajta lépcsőházi boldogság, amely túl lassú lévén nem tud lépést tartani a gyorslábú idővel: valamely élmény, egy életszakasz legjava, amelyet élvezhettek volna, túl későn jut el hozzájuk, mint valami gyönge, bódító illat, amely vágyat és bánatot kelt, mintha valamikor ezen illat forrásánál teleihatta volna magát az illeto, de most már késo.