Ezt tőlem egyszer már kérdezték, egyébként pont a Müller Péter apukája, az öreg Müller Péter, az író, és én neki akkor azt mondtam, amit továbbra is tartok, hogy számomra ez egy transzcendens állapotot jelent. Ha egyáltalán valamire merném azt mondani, hogy az boldogság (az azért egy eléggé különleges dolog kell legyen), nekem az a Zsófi születése volt. Azonkívül persze az ember akkor is úgy érzi, hogy boldog, ha szerelmes, de azért ami ilyen tökéletes elmélyülés valami magasabbrendűben, az csak a gyerek születése.
Jó, máskor is van olyan, hogy az ember átszellemül valaminek a hatására, de hát ez annyi mindentől bekövetkezhet, annyitól is lehet, hogy süt a nap. Én a természetben nagyon sokszor éreztem ilyen katartikus valamit, de mondom, az egyetlen ilyen nagyon komoly dolog mégiscsak … és volt még egy hasonló erejű dolog, mint a Zsófi születése: amikor a nagypapám meghalt, és én ott voltam. Mondjuk a kettő nem ugyanaz, meg még csak tizenkilenc éves voltam, s amikor a Zsófi született, akkor már huszonhét... Szóval engem ez tesz boldoggá.
Miért ne lehetne azt is boldogságnak nevezni? Hát figyelj, az egy elég érdekes érzés, hogy ott vagy valaki mellett, akit nagyon szeretsz, amikor szó szerint meghal, és látod vagy tudod, hogy olyan kapcsolatban vagytok, amilyenben emberrel nem lehetsz soha, csak olyannal, aki meghal, és nagyon szereted. Egyszerre megérzed a súlyát a dolgoknak. Tudhattak ilyesmiről ezek a ma még vallásos népek, vagy akikről tudunk, a tibeti halottaskönyvben ír arról részletesen valamit, azt hiszem, hogy régen ugyanolyan fontos dolog volt a haldokló mellett ott lenni, mint mondjuk a szülő nő mellett… Mindegy, akinek nem volt ilyen, az úgysem hiszi el, hogy ez egy hihetetlenül egyedülálló élmény. Hogyha persze a Zsófi születését oda kell raknom melléje, akkor az azért semmihez sem hasonlítható. Nekem csak egy gyerekem van, tehát nekem az nem ismétlődött meg, hogy megunjam, vagy elfelejtsem, hogy milyen volt, amikor először éltem át.
Hát a koncertek azért nem. Figyelj, szerintem a boldogság-fogalom nem keverhető össze a kielégüléssel, amit az ember akkor érez, mikor sikerül neki valami történet, amibe belekezd, szóval azért én nem nevezem boldogságnak azt, ha megdicsérik a cikkemeit, a versemet, vagy ha jól sikerül egy koncert… (Nem tudtad? Az Oktogonba írok ilyen művészeti tárgyú dolgokról – kiállítások, színház, irodalom – olyan esszeisztikus, néha gunyoros anyagokat. Versem meg ebben az utolsó Törökfürdőben is megjelent, ami itt van az asztalon. Újabban a www.sziget.hu-nak is dolgozom… Általában szeretik, ahogyan írok.) Hogy örömet mi okoz, azt el tudom mondani... örömet okoz természetesen, ha valamit sikerül megcsinálnom, hogyha olyanok közt lehetek, akiket nagyon szeretek, a barátaimmal, szüleimmel, a gyerekemmel, bárki gyerekével (imádom a gyerekeket).
Úgyhogy énnekem ezek vannak. Egyébként mondom, még a természetben éreztem, hogy ilyen iszonyúan fel tudok oldódni, olyan szinten, hogy majdhogynem öntudatlan állapotba kerülök, szóval ilyen elmerülés van… mondjuk nyilván nem véletlen, hogy a természet ad egy olyan fajta elmélyülést, ami tényleg fölszabadítja az embernek a tudata alól a lelkét… hiszen mégiscsak a természet részei lennénk.