Elérhető boldogság az, ha az embernek sikerül egyensúlyba kerülnie önmagával. Az önmagunkkal való egyensúlyt azonban nagyon nehéz saját erőből megteremteni. Minden ember segédeszközhöz folyamodik. Boldogsága attól függ, megtalálja-e azt a fogódzót, amelynél fogva sikerül békét teremtenie maga körül és önmagában.
Most voltak a Szabédi-napok. Úgy látszik, hogy Szabédi László, az egyik legizgalmasabb és legellentmondásosabb magyar költő, értelmiségi rossz fogódzóhoz nyúlt a boldogságot keresve, mert nagyon bátran, nagyon keményen leszámolt vele. Leszámolt egyáltalán a kérdéssel önmaga számára.
(Csalódva a kommunista eszmékben, meghasonlott önmagával, és öngyilkos lett 1959-ben, amikor a kolozsvári Bolyai magyar egyetemet a Babes román tannyelvű egyetemmel összevonták -- szerk. megj.)
Nem, ennek a fogódzónak az ember szakmájához nem lehet köze, ez lelki fogódzó. Az ember vagy megtalálta a hivatását és az útját az életben, vagy nem. Ha nem, akkor rendszerint másokra, másfelé hárítja a hibát. Ha megtalálta, akkor még mindig csupán viszonylagosan boldog.
Teljes boldogságot én nem tudok elképzelni az életben. Viszont el lehet jutni oda, hogy önmagával egyenesbe kerüljön az ember. Ehhez, úgy hiszem, némi életbölcsesség szükségeltetik, megfelelő környezet, és főleg lelki irányulás és hozzáállás.
Nem merném magamról azt állítani, hogy teljességgel boldog vagyok. Bár van lelki fogódzóm. Én ugyanis -- nem csak a rendszerváltás óta -- vallásos vagyok. Persze nem biztos, hogy az én vallásosságom bárki máséval azonos, mint ahogy bárki más vallásossága sem azonos az enyémmel. Mert aki errefelé keresi a fogódzót, annak, ha komolyan veszi magát, mind saját egyéni útja van.
Azt hiszem, én megtaláltam az utam. Ez abban is megragadható, hogy bár egészségileg már nem érzem magam valami kitűnően, ez egyáltalán nem zavar. Rájöttem, hogy nem félek attól, ami rám vár. Ugyanolyan derűsen szemlélem az életet, mint amikor elengedtek a hadifogságból.