Berecz András

Vezetékes számot hívok, valószínűleg az otthonit: cseng. Tudom, hogy öt óráig hívhatom, utána dolga van, talán éppen indul Erdélybe turnézni. Kedves női hang válaszol, bemutatkozok, máris adja a telefonhoz. A kihangosított készüléken át idősebbnek tűnik a hangja, pedig Berecz András csak 57 éves. Hogy lehet valakit telefonon át letámadni, és az egyik legintimebb kérdésről – a boldogságról, mert ez a rovat címe – kérdezni? Nincs időm elbizonytalanodni, a telefon túloldalán megszólal a derűs hang.

Boldog ember ön?

Juuuj, de nehéz kérdés – mondja a túloldal, de hallatszik, hogy mosolyog. Hát nézze, én boldog ember volnék, nagyon közel állok hozzá, hogy boldog legyek. Egyfelől azt csinálom, amit nagyon szeretek, ez még ráadásul kenyéradó mesterségem is. Tehát éjszaka amiről álmodok, azt én nappal megtehetem – szinte teljesen egybevág. Mégis mikor végigmegyek az aluljárókon, a purgatóriumban, Budapesten úgy érzem, hogy nem lehetek boldog: az ember a másik ember nélkül nem lehet boldog. Itt lelkiismeret furdalás nélkül este nehéz ágyba menni. Olyan sok a pórul járt ember és özönlenek. Amikor azt mondom, boldog vagyok, egy kicsit majdhogynem elszégyellem magam. Persze túlzás, de... A boldogsághoz persze az is kell, hogy az ember szeressen valakit, és ő maga is szeretve legyen. Ezek nélkül egész biztos, hogy nincsen boldogság.



Az aluljárót purgatóriumnak nevezte. Feladatunk segíteni ezeken az embereken?

Az ember énszerintem azért kapta az embertársaságot, hogy igazítson rajta. Tehát a szerencsések adósai a szerencsétleneknek. Bárki, akiknek valamiből több jutott, vagy jó helyre szottyant, amikor osztottak, abban a percben már adós is.

Barátságokban, párkapcsolatban is kell segíteni a másik emberen, vagy kell hagyni, hogy ki-ki megjárja a saját purgatóriumát?

Egész biztos, hogy helyzete válogatja. Ahol ember segíthet, ott meg kell próbálja. Legfeljebb menet közben rájön, hogy olyan helyre tévedt, ahol nincs keresnivalója. De meg se próbálni... azt hiszem, hogy az nem jó.

Ha nem megy?

Van ilyen, amikor rávernek a kézre, hogy ez itt most rossz helyen matat, itt nem kell segíteni, mert ezzel én magam küzdök meg. Minden esetre felmenteni magát az embernek a segítségnyújtás alól, mindig kockázatos. Inkább százszor nyújtson segítséget rosszkor, rosszul, minthogy egyszer elmenjen segítségnyújtás nélkül. Én ezt hiszem. Ha ezer okos érvet hozunk fel arra, hogy nem kell segíteni, a mögött sokszor a lustaság áll, meg a krónikus közömbösség, ez a korszerű közömbösség, ami eluralkodott a világon... Úgyhogy én azt hiszem, hogy inkább, ha nem jól sikerül is, de meg kell próbálni segíteni, s menet közben rájönni, hogy nem jókor, nem jót cselekedtem, minthogy, nagyokosan kimaradni ebből. A segítségnyújtás egyébként két oldalról nagyon jó: annak is, akinek segítettek, és annak is, aki ezt megtehette.

A mese az segít a bajban?

Hát a mese a segítségnyújtások közt igen elöl van, mert az emberiség összehordott minden tudományt, hogy a szomorú embert megbíztassa, megemelje a fejét, küzdeni tanítsa. Ennek a tudománynak mese a neve – ritka az a mese, amelyik nem ezzel foglalkozik. Megszülettél, akkor küzdj szinte egészen az utolsó leheletedig. Szinte ez a közös üzenet a meséknek együtt – persze nagyon durva általánosítás, de mégis idevág. A mese az emberben tartósítja a jókedvet, az élni akarást. A mese mindig az élet pártjára áll. Mindig... – mondja a telefonban a hang, és hallatszik, hogy önmaga lelkiismeretét vizsgálja. Őszinte volt. Szívélyes hangvételű a búcsú, pedig ez nem az első interjú Berecz András életében. Rábökök a telefonkijelzőn a piros gombra, megállítom a diktafont is, csend lesz. Berecz Andráson merengek de Polcz Alaine jut eszembe, amikor a Macskaregényben Nemes Nagy Ágnest idézi, Weöres Sándorról: »Sanyikának könnyű, ő nem ember«.

Kérdeztet: Kiss Bence