Az tölt el megelégedéssel, hogy hű maradtam önmagamhoz. Számomra az aktív élet 1958-ban úgy kezdődött, hogy eltávolítottak a Bolyai egyetemről, ahol többek között Szilágyi Domokossal, Lászlóffy Csabával, Nagy Kálmánnal, Kelemen Istvánnal, Koczka Györggyel voltam a filológián egy évfolyamon. Eltávolítottak, mert hat társammal együtt részt vettem egy szabad véleménynyilvánítási akcióban. Nemrég pedig azért kellett befejeznem a Román Televízió Magyar szerkesztőségének az élén a munkámat, mert ismét a szabad véleménynyilvánítás miatt váltam kelleetlenné valakinek vagy valakiknek.
Az első alkalommal is magyar ember kezdeményezte és hirdette ki a döntést ellenünk, Takács Lajos, aki később a Bolyai és a Babes egyetem egyesülésében aktív szerepet vállalt. Most is egy másik magyar ember ment oda egy román vezetőhöz, hogy az én sürgős visszavonulásomat kierőltesse. Markó Béla RMDSZ-elnök utasítására Gálfalvi Zsolt kereste meg a román közszolgálati televízió elnökét, Hadji Culeát, és megkérte, hogy mielőtt még a mandátuma lejár, küldjön engem gyorsan nyugdíjba, annak ellenére, hogy még két hónapig érvényes szerződésem volt. Ez a beavatkozás nemcsak ízléstelen volt, hanem súlyosan megsértette a médiatörvényt is.
Nem tudom, hogy érzi magát ennek a történetnek a többi szereplője, azok, akik részesek voltak abban, hogy akkor kikerültem az egyetemről, és azok, akik most elérték, hogy a Román Televíziótól nem úgy távoztam, ahogy akartam -- egy jó hangulatú összejövetellel, amelyre természetesen Gálfalvi Zsoltot is meghívtam volna --, hanem úgy, hogy kaptam egy levelet a vezérigazgatótól, hogy néhány nap múlva nyugdíjba megyek. Nem tudom, ők hogy érzik magukat. Én, köszönöm, jól vagyok. Ugyanis a kezdeményezőknek valószínűleg többet ártott a kialakult sajtóbotrány, mint nekem.
Volt harmincegy aktív évem a Román Televízió magyar nyelvű műsoránál, ahol két különböző korszakban két különböző módszerrel próbáltuk elmondani azt, amit el lehetett. Én, hála Istennek, a hetvenes években is úgy dolgoztam, hogy az adásaimnak minden szavát, minden hangját ma is vállalhatom. 1990 óta pedig tizenkét éven keresztül megőriztük a szellemi függetlenségünket, egész a legutóbbi esetig, "menesztésemig".
Részben keserű pillanatok ezek. Az emerben van nosztalgia, szeretné, ha valaki megveregetné a vállát, hogy "nahát, csak csináltál valami jót a három évtized alatt. Hibáztál is, mer’ hát minden ember hibázik, és néhány műsor nem volt jó, na de most már betöltötted az életkort, szia, kellemes nyugdíjaséveket, tessék, itt van egy deci pálinka"...
Ehelyett Markó Béla, két héttel a nyugdíjhatározatom kiállítása után (!), a közbenjárás utólagos indoklásaként (és így annak az elismerésével) egy román újságírónak kijelentette, hogy a magyar adás -- ahol egyébként a felesége is dolgozik -- "kívánni valót hagy maga után esztétikailag", és értesülése szerint "rosszul vezetik". Amúgy egy félév sem telt el, mióta átvettük a "Kisebbségekért" magyar állami kitüntetést. Videoszalagon őrizzük M. B. több rendbeli rendkívül pozitív értékeléseit is a magyar adásról.
Az elnök értékes iránymutatása után, mintegy vezényszóra, rögtön hadrendbe állt néhány szolgálatkész sajtókatona is, hogy leszedjék a keresztvizet (utólag) az adásról és rólam. G. A. pocskondiázó "jegyzetét" -- azt hiszem, sajtótörténeti premierként -- első nyugdíjas napomon sugározta a közszolgálati, Majtényi Ágnes által vezetett bukaresti magyar nyelvű adás. Ezzel búcsúztattak. Ugyanakkor a román és a magyar sajtó jó része, többek között a Krónika, a Szabadság, Máthé Éva az RMSZ-ben, a Transindex, a Ziua, az Evenimetul Zilei és még jó néhány lap, rádió és televízió valósághűen adott hírt az eseményről, a Csép Sándor vezette MÚRE pedig nyilatkozatban tiltakozott.
Visszatérve a "boldogság" fogalmára. Számomra a boldogság nem feltétlenül egyben "öröm" is. Inkább az az érzés, hogy az ember kibékül önmagával, hű marad önmagához, még ha ez nem is könnyű. Akkor is trauma volt, ami történt, most is az. A kettő együtt ebből a távlatból összecseng, és ez az összehangzás bennem sokkal jobb érzést kelt, mintha az történt volna, hogy engem ’58-ban az akkori hatalom utcára tesz, és mondjuk ’89 után, rögtön ’90-ben, vagy ’91, ’93 -ban besimulok egy új hatalomba, amely szintén nem szűz. Jobban esik, hogy nem simultam be. Ez sokba került akkor is, amikor kidobott egyetemistaként állás és életcél nélkül bolyongtam Nagyvárad utcáin, és sokba került ’90-ben, ’91-ben is, amikor lehallgattak: a lakásomba behatoltak, a kocsimba betörtek, úgy rögzítették a megfigyelő készülékeket, és egy nemrég napvilágot látott dokumentum szerint főbenjáró bűnökkel vádoltak.
Nos, én ezt vállaltam. Magyar vonatkozásban, a pluralizmus híveként, a legutóbbi időkig azon voltam, hogy az RMDSZ szűk körű vezetőségének -- amellett, hogy minden mozdulatáról beszámoltunk az adásban --, ne legyen kizárólagos szólásjoga a romániai magyar közéletben. Hisz vannak mások is, akik felelősen gondolkodnak a magyar nemzeti közösség sorsáról. Ezt pedig csak rossz néven veheti az, aki a saját politikai kizárólagosságában, és nem egymást kiegészítő vélemények szövetségében gondolkodik. Én ezt a kizárólagosságot nem tudtam biztosítani. Arra, hogy kirekesszek valakit és a közszolgálatiságot a mindenkori hatalom hűséges kiszolgálásaként értelmezzem, nem vagyok alkalmas.
(Kérdezett Petres László)
RSS
