Mild Zsuzsa

Alapvetõen olyan ember vagyok, aki képes boldog lenni, mindennek örvendeni és megtalálni mindennek a jó oldalát. Nem is tudom, hogy a betegségen kívül van-e valami, amiben nem látok olyasmit, ami boldoggá tehetne. Még a rossz hírekben is. Például most a munkahelyünk megváltozott, megszûnt egy jól fizetett, kényelmes állásom és ettõl én olyan boldog voltam, hogy végre, akkor most azt fogom csinálni, amit jobban szeretnék és ami megelégedéssel tölt el.

Minden reggel úgy kelek fel, ezzel a gondolattal kezdõdik a napom, hogy ma vajon minek fogok örvendeni. És mindig találok valamit. De örvendek egy ilyennek, hogy valakivel találkoztam – általában minden helyzetnek örvendek, mert minden helyzetnek a jó oldalát nézem.

Ha feljön hozzám a barátom, milyen jó, mert akkor zenét hallgatunk este, ha nem jön fel, akkor pedig szintén milyen jó, hogy egyedül vagyok, mert akkor megnézem azt a krimit, amit õ nem nézne, cigarettázhatok az ágyban, amit máskor nem tehetnék, tehát nagyon boldog vagyok mind a két esetben.

Tegnap történt az is, hogy a fiam nem tudott eljutni az országos tantárgyversenyre, amivel bejuthatott volna az orvosira, mert nagy esélye volt nyerni, erre én azt mondtam: nem baj, legalább akkor a felvételin megmérettetik. A kislányom azt kérdezte, hogy mit tesz majd, ha nem fog bejutni, milyen mérges lesz akkor, nem baj mondtam, akkor megy jövõre a barátnõjével és legalább kollégák lesznek.

Minden helyzetben megtalálom azt, aminek örvendek és ami boldoggá tehet. Egyszerûen úgy érzem, hogy tényleg boldogan élek.


– Van-e boldogsághierarchiád, a boldogságaid között vannak-e fokozati különbségek?

Igen, van, amikor a gyerekeimnek sikerül valami, ez tesz a leginkább boldoggá. De magamat illetõen is, amikor sikerül valami, amire nem gondoltam, vagy hirtelen valami jót teszek, ami nem is jutott eszembe, ami nem szándékos, hanem véletlenszerû, akkor is olyan boldog vagyok, hogy ahogy megyek az utcán, eltölt az öröm, hogy ma milyen jó napom volt. De általában, általában én úgy érzem, hogy elégedetten és boldogan élek.


– Mit gondolsz az emberiség boldogtalanabbik felérõl? A boldogság típus, karakter kérdése is? Nálad ez stratégia vagy adottság?

Bizonyos értelemben stratégia, de ha nem ilyen lenne a természetem, akkor ez a stratégia nem mûködne. Arra születni is kell, hogy az ember képes legyen megelégedni, tehát hogy csomó mindennek örvendjen. Iskolás koromban volt, amikor minden nap azon izgultam, hogy csak ma ne feleljek, mert minden azelõtt való nap vagy olvastam, vagy kirándultam, vagy színházba mentem és mindig így telt el hat óra az iskolában, hogy jaj, csak ma ne, a mai nap teljen el, és akkor holnapra tanulok.

És egyszer csak rájöttem, hogy nem lehet egyfolytában azt várni, hogy elteljen egy nap. Minden percben kell legyen valami jó, amit fel kell fedeznem. S akkor – olyan tizenegyedikes lehettem – elhatároztam, hogy minden reggel úgy kelek fel, hogy a történõ dolgokban keresem az örömet... És ez adja az impulzust a felkeléshez. De egészen kis dolgoknak tudok örvendeni: hogy ma valaki meglátogat, vagy arrafele megyek, amerre virágoznak a fák, át a parkon.

Egyszer, amikor még tanár voltam, megállított a folyosón egy fiú, aki nem volt tanítványom: ne haragudjak, de minek örvendek én mindig, mitõl ragyog az arcom egyfolytában. És azt feleltem, hogy én úgy szeretem az iskolát. Ez az igazság, hogy iskolás koromban is, és tanár koromban is nagyon szerettem az iskolát. Pedig akkor volt a legnehezebb az életem, mert sok gyereket neveltem egyedül, állandó anyagi gondok közt, de olyan jól éreztem magamat az iskolában, hát akkor annak örvendtem.


– Soha nem voltál boldogtalan?

De igen, akkor volt ez, amikor úgy éreztem, hogy valakivel kitoltam. Nagyon rossz volt, amikor az elsõ férjemet elhagytam és rádöbbentem, hogy nem olyan volt a helyzet, ahogy én gondoltam, tehát én fontos vagyok neki és tulajdonképpen rosszat tettem. Amikor rájöttem, hogy milyen boldogtalanná tettem õt, akkor nagyon elkeseredtem. Nem tudtam azt a boldogságot élvezni a második férjemmel, mert egyfolytában fájt az, hogy valakinek rosszat okoztam.

De egyébként engem a haláleset sem tesz boldogtalanná, ha meghal valaki, akkor arra gondolok, hogy milyen szép ez a Házsongárd, milyen jól fekszik õ benne. Tehát én nem sajnálom azokat sem, akik meghalnak. Azt aki szenved, aki beteg és szenved, azt sajnálom. Abban én nem látok semmi tragédiát, hogy meghalunk.


– Átsugárzik a boldogságod a környezetedre?

Remélem, hogy igen. A gyerekeim látják, hogy mindennek lehet örvendeni, nincsen olyan rossz helyzet, amit ne lehetne korrigálni, minden rossz helyzetben van valami jó, ténylegesen, mindenben. Amikor nem volt semmi pénzünk, abban az volt a jó, hogy másként nevelõdtek a gyermekeim: megtanultak dolgozni, becsülni a pénzt, mást, intellektuális dolgokat értékelni, mert nyilván valamit jobban kellett értékelni, és mi a pénzhiányról az adottra helyeztük a hangsúlyt.

Az optimizmusom egyértelmûen kihat a környezetemre, szeretnek velem lenni a kollégák, mert biztatást ad nekik a dolgokba vetett hitem. Igen, én úgy érzem, a hitem, hogy mindent tovább lehet vinni, hogy nincs kétségbeejtõ helyzet, kihat a környezetemre.


– Mi a titka, a hajtóereje állandó boldogságodnak?

Édesapám volt ilyen optimista. Õ volt az, aki hitt abban, hogy a dolgoknak alapvetõen jó folyásuk van. Ez nekem természeti és magatartásbeli örökségem is. Mindamellett rájöttem, hogy mennyivel könnyebb így az életem. A múltkor találkoztam az utcán egy nõvel, aki valamilyen piramis-dolgot reklámozott, és elhalmozott ilyen kérdésekkel, hogy meg vagyok-e elégedve a munkahelyemmel, a fizetésemmel, és egyáltalán, az életemmel.

Mondtam, nagyon. De hát mégis, itt minden jó, kérdezte; igen, nekem minden jó. Szegény, nem tudta azt mondani, hogy na, pedig akkor ezen segítünk, itt van az Amway, például. Egészen meglepõdötten, lebénultan állt velem szemben, hogy nem talál egy kis fogódzót a nagyobb boldogsághoz.

Pedig mindig voltak és vannak gondjaim. Amikor leesett a gyerekem a negyedik emeletrõl, azt mondtam, milyen jó, hogy csak a lába tört el, és ez a baleset egyben figyelmeztetés is volt arra, hogy rá jobban kell vigyáznom.

Amikor az édesanyám hosszas betegség és egyhónapos ágybanfekvés után meghalt, azt gondoltam, hogy neki ez volt a jobb, mert õ igazán nem akart volna ágyban feküdni; amikor édesapám ebéd közben a szívéhez kapott, akkor azt mondtam, hogy igazán szépen halt meg, így szeretnék én is. Úgy éreztem, hogy hosszas, de nem keserû betegségük után a hirtelen halál a lehetõ legjobb volt számukra.


– A szenvedésnek, boldogtalanságnak, betegségnek nincs helye az életedben, nem tulajdonítasz nekik jelentõséget?

Én a betegségekrõl nem veszek tudomást. Húsz éves koromban azt mondták, hogy agydaganatom van, mert a szemfenéken láttak valamit. Ez nem létezik, mondtam, ilyen nekem nincs, és többet egy orvoshoz sem mentem. És ötven éves vagyok, eléggé eleven ellenbizonyíték. A gyerekemnek azt mondták, hogy asztmás, én megnéztem, ez nem asztmás, többet nem vittem az oltásokra, nem is volt asztmás. Betegségtudat sincs bennünk, egyikünkben sem. Én úgy érzem, nem fázom, mert nem akarok fázni, nem vagyok fáradt, mert nem is gondolom, hogy megtehetném, hogy most fáradt legyek.


– A boldogtalanság tehát egy olyan dimenziója az életednek, ami nincs is igazán.

Igen, ez pontosan így van. Amikor az elsõ férjem másodjára is megnõsült, megszûnt az egyedüli boldogtalanság-forrás az életemben.