(részlet)
Éjfél felé megszületett az a Catherine, akit Szelesdombon láthatott: satnya, koraszülött gyermek, hetedik hónapra érkezett. Két óra múlva meghalt az anya, anélkül, hogy visszanyerte volna emlékezetét, meg sem ismerte Edgart, s nem is kereste Heatcliffet.
Edgar kétségbeesése sokkal nagyobb volt, hogysem szívesen időznék most vázolásával: a későbbi következmények mutatták meg, milyen mélyen érintette ez a csapás. Azt hiszem, fájdalma csak erősödött, mikor megtudta, hogy örökös nélkül maradt.
Még én is elszomorodtam, mikor megpillantottam a szegény kis árvát; magamnak szemrehányást tettem az öreg Lintonnak, hogy lányára és nem fiának lányára hagyta vagyonát. Nagyon rosszul fogadták szegény kicsikét. Sírhatott, ahogy a torkán kifért, senki sem törődött vele világrajöttének első óráiban.
Később igyekeztünk jóvátenni ezt a mulasztást; de életének első óráiból éppúgy hiányzott a szeretet, amiként valószínüleg az utolsókból is hiányozni fog. A következő reggelen – derűs, tiszta idő volt odakünn – a világosságot megszűrték a csendes szoba zsalugáterei, szelíd, hervatag fénnyel díszítve lakójának fekhelyét. Edgar Linton lehunyt szemmel a párnára hajtotta fejét. Szép és fiatal arca a halál képét mutatta, majdnem annyira, mint a mellette fevőé, s vonásai is ugyanolyan merevek voltak; míg azonban az ő mozdulatlansága a gyötrődésben elcsigázott ember tehetetlensége volt, Chaterine mozdulatlanságában a tökéletes béke sugárzott.
Kisimult homlok, lecsukódott szempillák s szája körül égi mosoly: egy angyal nem lehetett volna szebb, mint ő. A végtelen nyugalom, melyben pihent, engem is átjárt; sohasem éreztem még olyan égi derűt, mint most, vonásainak isteni békéje előtt. Önkéntelenül is azokat a szavakat suttogtam, melyeket néhány órája hallottam tőle:
- Mérhetetlenül messze mindnyájunktól és mindnyájunk felett. Akár a földön van még, akár az égben, lelke Istenben nyugszik már!
Nem tudom, milyen különös tulajdonság ez nálam, de ritkán esik meg, hogy ne éreznék valami boldogságfélét, mikor halotti szobában virrasztok, hacsak olyasvalakivel nem osztom meg ezt a szerepet, aki sír, vagy jajveszékel.Olyan nyugalmat látok ilyenkor, amit sem a föld, sem a pokol nem tud megzavarni; egy végtelen és árnyaktól ment túlvilág bizonyítékát élvezem – a lélek végre kiverekedte magának az örökkévalóságot, ahol az életnek nincsenek többé korlátai, határtalan a szerelem, s az öröm eléri hiánytalan teljességét. Most éreztem csak meg mennyi az önzés még az olyan szerelemben is, mint amilyen Edgar Lintoné, aki ennyire kétségbeesett Chaterine boldog szabadulásán.
Tévelygő és zaklatott élete után joggal kérdezhettük volna, ki tudja-e valaha érdemelni a éke örök kikötőjét?
A gondolkodás hideg perceiben lehet kétkedni ebben, nem pedig most, holtteste előtt, mely ugyancsak saját nyugalmáról tanúskodott, de ez a nyugalom ugyanekkor a vele valamikor annyira összeforott lélek boldogságát is ígérte.
- Gondolja, Lokwood úr, hogy a hozzá hasonlók boldogok lehetnek másvilágon? Sokért nem adnám, ha tudnám!
Kitérő választ adtamDeanné meglehetősen merész kérdésére.
RSS
