Palotai Zsolt

– Mi tesz téged boldoggá?

– A zene meg a lányok.

– Mi az első, mi a második?

– Egyensúlyban kell lennie. A lányokra is kell figyelni, meg a zenére is.

– Palotait, a dj-t a zene teszi boldoggá, Zsoltot, az embert pedig a lányok?

– Ez jó megfogalmazás. Milyen jó, hogy nincs három nevem. Viszont most három lábam van. (Zsolt térdét három hete műtötték, és egyelőre mankóval jár.) Ha három nevem lenne, akkor az egészség lenne a harmadik.

– Hogy van a lábad?

– Á, arról nincs mit mesélni. Húsz éve vannak gondjaim vele. Már egyszer megműtötték. Húsz évet sportoltam, de mondjuk az is igaz, hogy 15 éve nem voltam beteg, egy percet sem.

– Amikor sportoltál, akkor zene, lányok és sport volt?

– Nem, akkor nem volt még zene, csak hallgattam. Akkor még kommunizmus volt.

– Mit sportoltál?

– Versenyszerűen? Fociztam, azt a legtöbbet, de kosaraztam, eveztem, teniszeztem.

– Mikor derült ki, hogy nem a sport, hanem a zene az, ami boldoggá tesz?

– Amikor elmentek a kommunisták, és kinyitottuk a Tilos az Á-t, ez ’89 szilvesztere. Akkor ott is hagytam minden tanulmányt, igaz, akkor már a gyógypedagógiára jártam, a sportot ekkorra már abba kellett hagyjam. Térdem, vállam, szalagok.

Az a helyzet, hogy a versenyszerű sport – máskülönben, csak úgy kedvtelésből márpedig nem lehet sportolni – tönkretesz. Apámat látva, 70 éves, ő komolyan sportolt, focizott, aztán játékvezető volt, olimpiai bajnok... most mindegyik társa rokkant. Nem bírnak menni, derék, térd, boka, botoznak. Majd nézzétek meg Ronaldót negyven év múlva, ha még lesz Ronaldo. Ezt nem lehet ép bőrrel megúszni.

– Mi az, ami boldoggá tesz a zenében?

– A bulikon az energiák. Otthon is lehet zenét hallgatni, meg stúdióban is. De amilyen energiamennyiség egy bulin van, az nincs meg máshol.

– Hogy érzékeled ezt az energiát?

– Ha jó a buli, és utána hazamegyek, nem tudok aludni. Annyi energiát kapsz, hogy nem vagy fáradt. Ha rossz a buli, akkor fáradt vagy, elalszol.

– Történt már olyan, hogy elaludtál a pultnál?

– Áh, szó sem lehet róla.

– És kocsmai pultnál?

– Az a helyzet, hogy nem is nagyon iszom alkoholt, mert az altat.

– Milyen a munkatempó, átlagban heti hány fellépésed van?

– Hát az durva. Van, amikor havi húsz.

– Ebből tíz Budapest?

– Nem, Pesten nehéz játszani, gengsztertempó van ott. Minden szerdán játszunk még, s most megint nagyon megy, ötszázan vannak. Most a Kultiplexben vagyunk, nyáron meg szabadtéren. Az első bulin hétszáz fizető volt, szerdán.

Ez már hat-hét éve megy, és sok helyen voltunk már, nem maradunk egy helyen. Most is volt egy kis sértődés, mert elköltöztünk a Trafóból. Egy idő után menni kell mindig. Keressük az ideális helyet, de nem igazán van. Nehogy azt higgyétek, hogy Pesten olyan szuper klubok vannak; hitvány dolgok vannak.

– Összeszámoltad valaha, hogy hány helyen léptél fel eddig? Ne bulikat számoljunk, hanem városokat!

– Nem, azt sem tudom, hogy hány lemezem van, és azt sem, hogy hány helyen játszottam. Plusz van még a két rádióműsorom, tehát van úgy, hogy szombaton háromszor is játszom. De jobban szeretem, ha egy este csak egy buli van. Mondjuk, ha két különböző buli van, akkor szívesen megyek. Most már nem lehet játszani mindent egy bulin. A szerda kivételével, mert a Rewindon még mindig minden van.

Az a baj, hogy az emberek ráállnak egyféle dologra, és csak az érdekli őket. Már nem nagyon van olyan, hogy ezt is szeressék, meg azt is. Ez igazából életkorfüggő. Minden évben kicserélődik a közönség, és minden évben egyre fiatalabbak, és már nem nagyon van keveredés.

A leghúzósabb, legdurvább drum and bass bulin vannak a legfiatalabbak, 14-17 évesek. A finomabb basszus-bulin vannak 18 fölött, breaken 20 fölött, hip-hop, funk 25 fölött – és nincs keveredés. Tehát ha elmész egy zúzós d’n’b bulira, és húsz fölött vagy, akkor nem érted, hogy mi van.

– A te fejedben van keveredés?

– Hát hogyne, mindig. Csak jó zene van, mindegy, hogy milyen. Csak most a legnehezebb mindent játszani, az életkor-függőség miatt nem nagyon van keveredés öregek meg fiatalok közt. Még a mi bulijainkon talán, de különben már nincs erről szó.

– Elektronikus zenéken kívül mit hallgatsz?

– Mindent. Főleg, hogy most a lányom operakórusban énekel, úgyhogy egy csomó klasszikus zenét hallgatok. Most a Toscát tanulja éppen.

– Ez hatással van rád?

– Zenei általánosba jártam, úgyhogy ez megvolt nekem nyolc évig. De más zene, a rock meg ilyenek nem nagyon izgatnak. A népzene... ide nagyon sokat jártam, Kalotaszegre meg Gyimesbe is népzenészekkel. De az akkor volt izgalmas, most már nem.

– Az „akkor” mikor volt?

– Olyan húsz éve. A hetvenes-nyolcvanas évek. Akkor a táncház volt az ellenállás. Jöttünk ide gyűjteni, hallgatni a zenéket, lakodalomba. Különben ezek a gyimesi lakodalmak jutnak eszembe, amikor nagyon zúzós drum and bass buli van. Ott olyan őrület van, mint amikor Gyimesbe jártunk a lakodalmakba, és döngölt földön zúzták az öregek meg a fiatalok. Ott is olyan energiák voltak, hogy brutális. De szerintem már ott is más a helyzet. Villanyorgona van biztos, meg szaxofon. De a Zerkuláék még mindig vannak.

Meg a jazz volt még az, ami akkoriban még nagyon progresszív volt. Én arra emlékszem, hogy Pesten minden nap volt valahol klub. Ma már jó, ha egyszer elcsíped őket. A rockzene az halál, nálunk legalábbis. Szóval nem nagyon hallgatok az elektronikus zenén kívül mást. Egyrészt annyi van ebből, hogy csak győzzem hallgatni.

– Hogy ismerkedtél meg az elektronikus zenével? Volt egy olyan pillanat, amikor rájöttél, hogy „hú, ez kurva jó”?

– Amikor a Tilos az Á-t elkezdtük, rá egy évre jött be nálunk is. Jöttek a külföldiek, hoztak lemezeket, hallgattam. Aztán jött a rádió, de az elején még nem izgatott ez, mert akkor sokkal több jó zene volt más műfajban, jazzben, népzenében, punkban, rockban. És nagyon nehéz volt ezt beépíteni, mert annyira más volt.

Akkor kezdtem ezt komolyabban hallgatni, amikor lelassult, és megjelent a triphop. A Mo’Wax meg hasonló kiadók jöttek, és akkor kinyílt az egész. Mert addig ment 120 bpm-en, vagy 150-en a hardcore, de annyira nem izgatott. Lehet, hogy rossz zenéket hallgattam. Szóval csak 93-94 körül kezdett izgatni. De hát már akkor is mindent játszottam. Én ugyanazt csinálom húsz éve, na jó, tizenöt. De nagyon más volt az elektronikus zene, nagyon nehéz volt beépíteni a többi zene közé. De ez már megfordult.

Idáig úgy volt, hogy mindig az elektronikus zenébe jöttek a hatások, a jazztől kezdve, a rockzenén át a kortárs zenéig. Most megfordul, most minden más zene merít ebből. Most nagy keveredés van, egy csomó zenét, amit hallasz lemezen, azt láthatod a színpadon élőben. Jönnek a live actek, újra jönnek be a zenészek a színpadra, mögöttük meg ott van a producer a kütyükkel.

Ez a stílus egy-egy műfajon belül is nagyon sokféle. Még egy műfajon belül is nehéz többfélét játszani. Ha egy drum and bass vagy break bulin játszom, akkor megpróbálok azon belül mindent bemutatni, a finomabbat, a durvábbat, a lassabbat, a gyorsabbat.

Az a baj, hogy ezek a zenék mind sebességfüggők. A hip-hop 80 és 100-110 bpm között van, 120-130-től jön a break, house, techno, trance, a basszus meg 180 fölött. Ezek mind be vannak szorítva a sebességbe. Ha hip-hop, akkor nem lehet 160, mert az már nem az. Ugyanez a baja a breaknek, a housenak, a trancenek meg a technónak, 115 és 130 közt, de már van olyan break, ami 140 bpm-es. A jamaikaiak 70 bpm-en kezdték el a dub zenét, és most 120-on vannak. Ők is felgyorsultak. Minden sebesség le van már fedve, ezért nincs már új zene. Vagy nagyon lelassulni lehet még, vagy nagyon felgyorsulni, de 180-190 fölött már nem nagyon van hova.


Kérdezett: Balázsi-Pál Előd