Az átütően ritmikus tevékenységekhez egy egészen különleges boldogságfajta kapcsolható. Ez érhető tetten a zenében, a táncban, az énekben, az aerobikban, a gimnasztikában, az atlétikában, de még olyan meglepő dolgokban is, mint egyes vallási szertartások, a szinkronúszás, a forgó dervisek, a voodoo rituálék vagy a katonai menetelés. Ha az ember bizonyos tevékenységeinek van „üteme", akkor azokban ott rejlik az a lehetőség is, hogy meglepően felszabadító, eufórikus érzetet keltsenek az emberben. Az intellektuális irányítás alábbhagy, és mindent átad a ritmus zsarnokságának. Ahogy a ritmus eluralkodik az emberen, hirtelen örömhullám önti el, és egy pillanatra minden másról elfeledkezik. Ha megoszthatja másokkal is ezt az érzést, csak még mélyebbre hat az élmény. A popkoncertek közönsége égnek emelt karral együtt ringatózik, egy ütemre; a futbal szurkolók egyszerre kántálnak és tapsolnak, hogy a csapatukat biztassák; a díszszemlén egyformán lépnek a katonák; a karizmatikus egyházak tagjai előre-hátra hintázva imádkoznak együtt; az egészséges életmód megszállottjai egyszerre ugrálnak a tornateremben, hogy „leégessék" a fölösleget magukról - és mind, mind ugyanazt az egyedi, ritmikus boldogságot élik át.
Nehéz lenne megfogalmazni, mi ebben a különleges. Lényegében igen fontos, hogy az ember átadhatja magát egy egyszerű, fizikai érzetnek, miközben az agy lezárhatja egy időre a felsőbb központjait (és ezzel kis időre kitörli a mindennapos aggodalmakat és gondokat is), miközben a test izmai sokáig élvezhetik az egyenletesen ismételgetett mozdulatok hosszú sorát.
Természetesen az életünket már eleve két ritmus szabályozza: a szívverésünk és a lélegzetünk üteme. Csecsemőkorunkban ringatva csitítgattak minket. Ebből is következik, hogy ha felnőttkorunkban hasonlóan mozgatjuk a testünket, valami valóban ősi forráshoz nyúlunk vissza.
Vannak, akik képesek anélkül leélni az egész életüket, hogy akárcsak egyszer is átadnák magukat ennek a fajta boldogságnak. Ok azok, akik nem képesek még csak belegondolni sem, hogy akár röpke pillanatra feladják a tudatos irányítást, és „elengedjék magukat". A ritmikus boldogság puszta fogalma is idegen a gondolkozásuktól. Ha koncertre mennek, akkor is csak olyan zenét hallgatnak, ami inkább az agy magasabb központjait elégíti ki - folytonos, egyforma ütem helyett gyakori ritmus és témaváltásokkal operáló zenekari műveket. Ezzel ellentétben a törzsi gyűlések egyszerű népzenéje, a tánctermek, a popkoncertek minden zenei témaváltásuk dacára azon alapulnak, hogy mind az előadókra, mind a hallgatóságra meghatározott ütemet kényszerítenek. Ennek a legszélsőségesebb válfaja talán a rave-koncert, ahol témaváltás szinte nincs is, és a zene alig többre redukálódott, mint a fülsiketítő hangzású lüktető ütemre. A folyamatos dübörgés alatt ringó, tekergő raver olyan messze jut az intellektualitástól, amilyen messze csak emberileg lehetséges. Ez a ritmikus boldogság legtisztább formája.
E mögött a boldogság mögött a test fiziológiai reakciói húzódnak, leginkább az, amelyik a fokozott endorfin-termelésért felelős. Az endorfinok a test természetes fájdalomcsillapítói, vegytanilag közel állnak a morfiumhoz (az „endorfin" kifejezést az „endogén morfium", azaz „a test természetes morfiuma" kifejezésből vonták össze), és a hatásukra eufórikus boldogság tölti el az embert. Ahogy a test egyre intenzívebb ritmikus mozgást végez, az endorfintermelés drámaian megemelkedik. Ezzel a ténnyel magyarázták a „futó eufória" néven ismert jelenséget - és azt, hogy egyes sportmániások hogyan kerülhettek edzésfüggőségbe.
Az egyesült államokbeli Georgia Institute of Technology legújabb kutatásai szerint azonban a „futó eufória" létrejöttében egy másik anyag játszik kulcsszerepet. Ezt a vegyületet is az erőteljes, ütemes mozgás hatására szabadítja fel az agy. Ezt a mostanában felfedezett fájdalomszabályzó szert anandatnidnek nevezték el (a szanszkrit „belső boldogság" kifejezésből), és felfedezői arra is felhívták a figyelmet, hogy kémiai összetételében igencsak hasonlít a marihuána aktív eleméhez.
A kutatók ezzel azt állítják, hogy a sportmániások és a marihuána fogyasztók tulajdonképpen nagyon is hasonló boldogságérzetet élnek át.
Számítottak rá - és talán tartottak is tőlé -, hogy ezek után a marihuána használatával szembeni aggályokat kiterjesztik a sportot rendszeresen végzőkre is, és ezt tagadandó, sietve kiegészítették a felfedezésüket: edzés közben okkal aktiválódik az anandamidrendszer. A fizikai megterhelést kezelni kell valamivel, és ez az anandamidrendszer feladata. A marihuána fogyasztása más lapra tartozik. Ez a rendszer természetellenes zaklatása, hiszen az evolúció nem erre a célra fejlesztette ki.
Desmond Morris: A boldogság természete. Partvonal Könyvkiadó, Budapest, 2005. Fordította: Körmendy Ágnes.
RSS
