dr. Juan Antonio Vallejo-Nágera

Nagyon nehéz megérteni, mit érez a depressziós

Első pillantásra nincs semmi baja. Nincs láza, nem fáj semmije. Ezért a környezete nem érti, mi a panasza, úgy gondolják, csak erőt kellene vennie magán, hogy kilábaljon ebből az állapotból. De mi sem áll távolabb a valóságtól.

A depressziós szenvedései borzalmasak, és semmilyen más betegség által okozottakhoz nem hasonlíthatók.

Nekünk, akik nem szenvedtünk depresszióban, nincsenek szubjektív támpontjaink, hogy megértsük ezt a betegséget. Ha például soha nem volt vesegörcsünk, akkor is átérezzük, miért vonaglik fájdalmában az, akit ilyen görcs kínoz, hiszen mindannyiunknak vannak tapasztalataink testi fájdalmakról. S habár ezek más és más eredetűek, feltételezzük, hogy a vesegörcs okozta fájdalmak hasonlóak a mieinkhez, talán csak erősebbek.

Ahhoz viszont nincs összehasonlítási alapunk, hogy a depressziós gyötrelmeit meg tudjuk érteni. Ezeket csak egy másik depressziós értheti meg.


"Inkább bármilyen más betegség ... "

Bennünket, orvosokat, akik depressziósok százait kezeltük, meglep, hogy mindig azt mondják: "Inkább bármilyen más betegséget, mint ezt." Ez nem üres frázis, TISZTA SZÍVÜKBŐL MONDJÁK, és nemcsak amikor depressziósak, ", hiszen akkor azt is gondolhatjuk, hogy nem emlékeznek ugyanolyan elevenen korábbi szenvedéseikre. Megismétlik ezt akkor is, amikor a depresszió már elmúlt, és elfogulatlanul össze tudják hasonlítani műtétek, nehéz szülések, törések, görcsök, begipszelt és mozgásképtelenné vált végtagok stb. emlékével. Egyre csak azt mondják: "Ezerszer inkább az, mint még egy depresszió."

Ebből tudjuk leginkább felbecsülni, milyen hatalmas a depressziós kínszenvedése, hiszen ennek semmi külső jele nem érzékelhető. A másik vészjelzés az, hogy csaknem minden súlyos depressziónak a leghőbb vágya a halál. Nem látnak más kiutat, mert - mint majd alaposabban elemezni fogjuk - a depresszióban az egyik legkeservesebb éppen az, hogy a reménynek a gondolatát, az érzését is kizárja. Ezért viaskodik magában annyi depressziós a szabadító öngyilkosság gondolatával.


Amit szinte soha ne tegyünk, ne mondjunk, ha depresszióssal van dolgunk

Csak azt mondhatjuk neki, amit MINDIG mondanak: "Na, jól Volnál szíves ELMAGYARÁZNI végre, mi van veled?" NEM TUDJA ELMAGYARÁZNI.

Emlékeztetnem kell az olvasót, hogy egyelőre a DEPRESSZIÓ-BETEGSÉGRŐL beszélünk, a "major" avagy endogén depresszióról, nem arról, amikor valakit valami tragédia vagy bosszúság elszomorít.

A DEPRESSZIÓ ÉLMÉNYE meghatározhatatlan. Szomorúság, keserűség, lelkifurdalás, szorongás, vigasztalanság, fájdalom, aggódás, reményvesztettség, fásultság, tehetetlenségérzet, bűntudat keveréke ... Némelyik összetevő maximális intenzitással van jelen. A betegek elmondása szerint mindebből leginkább valami olyan szívszaggató fájdalom érzékelhető, amilyentől szeretteink halálakor szenvedünk, ám néha még intenzívebb. A gyász fájdalma ez, amelynek élményét mindenki megtapasztalja életében.

A veszteség feletti elkeseredés rokon azzal, amelyet az érez, aki látja, hogyan ég le a háza, benne minden vagyonával; vagy az éli át, akinek egy újabb szerencsétlenség lerombolja utolsó reményeit.

Ehhez járul a lelkifurdalás, ami azokra jellemző, akik ráébrednek, hogy valamilyen gyöngeségük beláthatatlan következményekkel járt, helyrehozhatatlan kárt okozott mind nekik, mind azoknak, akiket a legjobban szeretnek. Valami ahhoz hasonló, amit Ádám érezhetett, miután evett a tiltott gyümölcsből, és kiűzetett a Paradicsomból.


A depressziós élménye: "Nem értem, miért vagyok szomorú"

Negatív érzéseket élnek át, anélkül, hogy bármi olyan történt volna, ami ezt indokolná. Csak úgy. A betegség kezdetén a depressziós ilyeneket
szokott mondani: "Nem értem, miért vagyok ilyen szomorú, hiszen nem történt velem semmi." Ettől azonban még nem szabad azt kérdeznünk a depresszióstói, hogy "Hát akkor miért vagy ilyen?", mert nem tudja.

Megjegyezzük, hogy ilyesmi többnyire a betegség kezdetén fordul elő. Az ember hajlik arra, hogy logikus magyarázatot keressen érzéseire és érzelmeire, különösen ha azok ennyire intenzívek. Ha gyűlölünk valakit, keressük az okot, amely gyűlöletünket igazolja, attól megkönnyebbül a lelkiismeretünk. Ugyanez történik a depresszióssal: "szüksége van" valami igazolásra, s egy idő után a szenvedéseit valamilyen közelmúltbeli szerencsétlenségnek TULAJDONÍTJA.

Az életben annyi baj történik, hogy nem kell valamelyikért messzire visszamenni. A család, a hozzátartozók végül elfogadják a páciens magyarázatát, még ha az nem is kielégítő. Félrevonva bennünket a fülünkbe súgják: "Meghalt a sógorának az egyik nővére, aki nagyon közel állt hozzá, vigasztalhatatlan szegény." A beteg panaszaitói kábultan nem gondolkoznak, megfeledkeznek arról, hogy a sógor nővére valójában igencsak közömbös volt a betegnek, aki nem mutatott különösebb érzelmeket a haláleset idején, csak hetek múltán, amikor depressziós lett, akkor kezdte siratni az elhunytat. Depressziójának nem ez az oka, csak ezt választotta, hogy panaszai ne tűnjenek alaptalannak. A haláleset és a depresszió epizódja között nem áll fenn ok-okozati összefüggés.

Az összefüggés hiányából következik egy újabb tanács: SZINTE SOHA ne tegyük azt, amit MINDIG teszünk: NE PRÓBÁLjUK a beteget depressziójának OKA MIATT VIGASZTALNI, mert NEM az az ok.


Nem az a depresszió "oka"

Olyan esetekben, amikor a depresszió egy nagyon szeretett lény elvesztését követően jelentkezik, a gyászidő alatt, az orvosnak meg kell próbálni a különválasztani, mely reakciók származnak az elszenvedett szerencsétlenségből és melyek a betegségből. Lehet, hogy a bánat csupán közrejátszott a latens depresszió felszínre jutásában. Más helyütt még kitérünk arra, hogyan mutatkoznak meg a különböző tényezők a depreszsziós állapotban.

Ritkán, de előfordul, hogy nincs semmi közelmúltbeli szerencsétlenség, amelyhez a depreszszió érzése köthető volna; "minden rendben volt". A beteg végül rendszerint kitalál valami szerencsétlenséget, ami nem történt meg. Olyan homályos félelmeket mond valósnak, amilyenek mindenkiben bujkálnak. Azt mondja, tönkrement, a vállalata nem folyósít fizetést, vagy csökkenti a létszámot, róla kiderült, hogy szakmailag alkalmatlan, el fogja veszíteni az állását, és sehol sem fog találni másikat. Ennek ezernyi változata van. "Azóta tart ez, mióta meg kell írnia a jelentést a cégnek"; "Nem lép ki a lakásból, mert retteg a rossz közbiztonság miatt"; "Egyre csak a lányára gondol, aki, teszem azt, Montevideóban van"; "Meggyőződése, hogy rákja van, vagy valami hasonló, de nem tudják diagnosztizálni, és az sem kizárt, hogy az orvosok félrevezetik"; "Azt mondja, hogy a férje már nem szereti, mert öreg lett és csúnya" ...


Ne hajtogassunk érveket!

Ne hajtogassunk folyton-folyvást érveket ama hasztalan igyekezetünkben, hogy meggyőzzük a pácienst: félelmei alaptalanok vagy eltúlzottak. Ha meggyógyul, rájön magától is, anélkül, hogy valaki megmagyarázná neki. Viszont amíg beteg, minden effajta okfejtés süket fülekre talál nála. Ha unos-untalan erőltetik a témát, a beteg ahelyett, hogy megnyugodna, csak izgatja magát, és szorong; azt képzeli, nem értik meg, hogy mások nem fogják fel a veszély nagyságát, vagy önző módon el akarják palástoini a drámáját, csak hogy ő békén hagyja őket. A vigasztalási szándék a visszájára fordul, kétségbeesésbe kergeti a beteget... Nemkülönben azt is, aki segíteni akar rajta, és végül feldühödik a páciens "csökönyösségén".


Ne veszekedjünk a depresszióssal!

Van még egy tanács, éppoly fontos, mint amilyen nehezen megfogadható a mindennapi érintkezésben: NE VESZEKED]ÜNK A DEPRESSZI ÓSSAL!

A depresszióssal való együttélésben mindig FELTÉTLENÜL ÉSZBEN KELL TARTANI valamit, ami nyilvánvaló, mégis megfeledkezünk róla: ő NEM SZÓRAKOZÁSBÓl ILYEN, nem is szabad választása folytán. NEM AZ Ő AKARATÁN MÚLIK, hogy kijusson ebből a pokolból. A szokásos megjegyzés: "SZEDD ÖSSZE MAGAD, HAGYD MÁR EZT A NYAVALYGÁST!" éppoly helytelen, mint egy lázas, hányó betegnek azt mondani: "Ugyan már, te, ne szamárkodj, nyomd le azt a lázat, szüntesd meg végre a hányingert!" A lázas beteg meghökken az ostobaságok hallatán - "Még mit nem akar ez?!" _, de a képtelen tanácsoktói még nem szökik feljebb a láza. A depressziós ellenben elkeseredik, fokozódik a bűntudata, önbecsülése tovább csökken.

A depresszió e jellegzetességéből következik az a tanács, amelyet ha megfogadunk, minden depressziós hálás lesz érte: ne tegyük SZINTE SOHA AZT, AMIT TENNI SZOKTUNK: NE HA]TOGASSUK SZEMREHÁNYÓAN A BETEGNEK, HOGY "SZEDD ÖSSZE MAGAD!"; "MERT NEM IS CSINÁLSZ SEMMIT, HOGY FELÉLÉNKÜL]"; "HA IGAZÁBÓL MEG AKARNÁL GYÓGYULN!...", mert ez, ahelyett, hogy pozitív hatással lenne rá, megalázza és elkeseríti.


"Szedd össze magad!"

Sokévi pszichiáteri praxisomban megdöbbentett, hogy csaknem minden depressziós betegem utólag is mély keserűséggel emlegette a család, a barátok effajta hozzáállását, amely szinte törvényszerű, hiszen, ha nem világosítanak fel az ellenkezőjéről, mindannyian így reagálunk. "A legrosszabb az volt, amikor a férjem azt mondta, én tehetek arról, hogy bajom van, nem csinálok semmit, hogy összeszedjem magam". Vagy: "EIkeserítő volt, hogy senki sem ért meg, azt mondogatták, kapcsolódják ki, menjek el levegőzni vagy moziba; csakhogy a moziba menés puszta gondolata is kínszenvedés volt; nem volt erőm elmenni hazulról, hiszen még a reggeli mosakodás és felöltözés is emberfeletti erőfeszítésembe került; hogy lett volna kedvem moziba menni?"

Az aktivitásnak ez a leblokkolása, ez a fajta kerékbilincs, ami a depresszióst fogva tartja, és amitől minden jelentéktelen rutinfeladat, mint a levélírás stb. nyomasztó terhet jelent számára, elvezet a következő tanácshoz: NE ÖSZTÖKÉLJÜK A DEPRESSZIÓST OLYAN TEVÉKENYSÉGRE, AMI ERŐFESZÍTÉST KÖVETEL!


Legjobb békén hagyni

A családtagok hibája tökéletesen érthető. Emlékeznek korábbi esetekre, amikor a beteg kezdett kimozdulni hazulról, eljárni ide-oda stb., és megkezdődött a javulás. Ezt tévesen értelmezve úgy gondolják, hogy ha a pácienst rákényszerítik valamilyen tevékenységre, működésbe hozzák a gyógyulási mechanizmusokat. Nem így van. Korábban azért kezdett újra tevékenykedni, mert már gyógyulófélben volt; éppen azért vált cselekvőképessé, mert a betegség már megszűnt. Most is visszanyeri a kezdeményezőkészségét, kedvvel csinálja a dolgokat, ha majd jobban lesz. ADDIG AZONBAN LEGJOBB BÉKÉN HAGYNI, ÚGY GONDJÁT VISELNI, BÁTORÍTANI, HOGY NE KELTSÜNK BENNE SZORONGÁST.

A depresszió lehetetlenné teszi a betegnek, hogy bármit is élvezzen. Ha elviszik egy filmvígjátékra: "kimozdítom, hátha nevet egy kicsit", hatalmas erőfeszítésébe fog kerülni, hogy elmenjen hazulról, nem képes követni a film cselekményét, mert figyelnie megerőltető; amikor a többiek nevetnek, ő közömbös marad, sőt inkább komor gondolataiba temetkezik, nem is figyel a filmre. Egy filmvígjátékot megnézni kellemes, nem igényel aktivitást. Ha viszont még ehhez is erőkifejtésre van szüksége, elképzelhetjük, milyen nyomasztóan hat a depressziósra, ha arra kényszerítik, hogy dolgozzon, megbirkózzon valamilyen problémával, nehéz feladattal, amire képtelennek érzi magát.


Járjon-e dolgozni?

Buzdítsuk-e munkára, vagy beszéljük le róla? Ez igen kényes dilemma. Ha abbahagyja a munkát, az olyan, mint amikor a bokszoló bedobja a törülközőt; épp ezért sok család erőlteti, hogy a depressziós semmi szín alatt ne hagyja félbe szakmai feladatait: "dolgozz, dolgozz, a munkánál nincs jobb orvosság". Ez a módszer eredményesnek bizonyulhat, amikor a depresszió tünetei nem nagyon súlyosak. Más esetben - túl a fentiekben leírt szenvedéseken - a beteg munkateljesítménye igen rossz lesz, főnökeit pedig bajos lesz meggyőzni, hogy a nehézkesség, a passzivitás csak átmeneti. A presztízscsökkenés folytán az illető elveszítheti állását, amelyet pedig megtarthatna, ha betegállományba menne.


,Jót tenne neked egy utazás"

Másik, igen gyakori hiba, amikor váltig állítják, hogya betegnek "levegőváltozásra" van szüksége. "JÓT TENNE NEKED EGY UTAZÁS, EGY KIS VAKÁCIÓ." Vakáció igen, viszont utazás nem. A variációk száma végtelen: "a hegyi levegőn elmúlik"; "ami neked kell, az pár nap a tengernél, napozás"; ha tél van, a depresszióst szinte biztosan elküldik a Kanári-szigetekre ... és aztán eltölt néhány keserves napot ezen a paradicsomi helyen.

Kár a fáradságért és a pénzért. Az első, amit a depressziós bepakol az útra, az a depressziója. Elviszi, és hurcolja magával, bárhova megy, s ez teljesen lehetetlenné teszi számára, hogy élvezze az új környezetet.

"ELMÚLIK MAGÁTÓL." "NINCS ROSZSZABB ILYENKOR, MINT ORVOSHOZ MENNI." A depresszió valóban spontán módon, kezelés nélkül elmúlik ... hónapokkal később, mintha megfelelő gyógymóddal kúrálták volna. De minek meghosszabbítani a szenvedést és növelni a kockázatot, csupán az orvostudománnyal szembeni előítéletből?

"AZ A TE BAJOD, HOGY NINCSENEK KOMOLY PROBLÉMÁID. .. HA VOLNA VALAMI, AMI MIATT IGAZÁN KELLENE AGGÓDNOD!" Ilyen szerencsétlen megjegyzésekkel rendszerint főképp háziasszonyokat illetnek, akiket ez irritál és elkeserít. Minden gond - ha mások szemében mégoly jelentéktelen vagy alaptalan is - a depressziósra mázsás teherként nehezedik. Nem tud másra gondolni, mindennek fölébe kerekedik az aggodalom, betölti a tudatát, nem hagy helyet a vigasztaló gondolatoknak. A beteg magában azt mondja: "Képtelenek felfogni. Azt hiszik, tévedek vagy bolond vagyok, pedig ők a bolondok, akik nem értik meg ... " Úgy reagál, mint aki tudja, hogy szerencsétlenség fog történni, figyelmezteti a többieket, hogy kerüljék el, és növekvő kétségbeeséssel észleli, hogy senki sem hisz neki, ezért nem sikerül elhárítani a katasztrófát.

forrás: dr. Juan Antonio Vallejo-Nágera, Szemtől szemben a depresszióval, Háttér Kiadó, Budapest, 1997