Egy tragédiaírótól ne várják azt, hogy a boldogságról elméleteket gyártson.
Lehet, hogy szakmai ártalom, de ez a kérdés nem érdekel. Igen, boldoggá tesz, ha gyereket hallok énekelni a rádióban. De fogadják el, a boldogság egy tragédiaírót mint cél, életcél ...nem érdekli. József Attilát idézem, aki családot már végképp másoknak remél: a mások boldogsága érdekel, a magamé nem. Van ilyen. Egy tragédiaírótól, aki az első színre vitt drámájában azt mutatja be a színpadon: a hőse olyan gyatra, hogy képtelen magát főbelőni, attól ne várják azt, hogy a boldogságról elméleteket gyártson. Láttam a boldogságot, lágy volt, szőke és másfél mázsa. A boldogságot mindörökre lejáratta az olcsó amerikai hepiend.
Élvezettel mesél genfi és firenzei emlékeiről, a hatalom mindenkori packázásairól, kortársairól, akiknek mindegyikéről személyes és mégis pontosan beazonosítható krokit rajzol, ahogy Svájcba érkezve első útjuk a múzeumba és a bécsi vendégkiállításra vezetett, és ahol Cs. Szabó László az idegenvezetőket megszégyenítő, hihetetlenül pontos ismereteivel lenyűgözte a házigazdákat. Szavaival a jelenvalóságba idézi Ferenczy Béni, Márai Sándor, Illyés Gyula alakját, Madáchról, Az ember tragédiája örök és egyetemes érvényéről áradozik, szenvedélyesen emel szót a magyar drámairodalom indokolatlan lekicsinylése ellen, beszél a drámaíró és a fordító műhelytitkairól - és nem hiába ez a sok ige, hiszen egy mozgalmas életet élt ember cselekvő visszaemlékezésének lehettünk tanúi április 15-én, a Kolozsvár Társaság termében.
Kántor Lajos kérésére elmondja tíz legkedvesebb versét a magyar irodalomból: megint, természetesen, József Attila, Ady, Radnóti, sőt legvégül Szabolcska Mihály, akiért jól bejáratott iróniával kér elnézést az irodalmi kánonok rabjaitól, hogy meg merte említeni.
Van derűs második gyerekkor, de van az irónia kiteljesedését elhozó öregség, mint a Hubay Miklósé, amikor a mosoly és a szépen artikulált beszéd mögött ott a "mindent tudok hát, drága Herceg, vagyis semmit nem tudok".
Az irónia, önirónia és derű óborrá érik össze, nem tesz hozzá semmit vagy nem vesz el belőle az, aki fontoskodva vagy kevésbé fontoskodva kérdésekkel ostromolja, fotózza közelről, távolról, profilból és szemből, hangját és gesztusait felveszi, mondatait buzgón jegyzeteli, s közben ott motoszkál benne ugyanaz a gondolat, amit - más helyzetben és körülmények között ugyan - egy 1996-os naplójegyzetben ér például tetten a művész: "Fordítsd már le ezt a könyvet! Ha sokat vacakolsz vele, mire végre megjelenik, meg fog halni a szerzője..."
Fotózd le, hallgasd meg, örökítsd meg. Kérdezd meg, mi teszi boldoggá. Idézd, amikor azt írja: "Az örök barátságnak megvannak a biológiai határai. És hányan vannak, akik csak úgy ukmukfuk faképnél hagynak. Meghalnak. Már évek óta nem hív senki, hogy menjek érettségi találkozóra."
Egy metafizikai kérdésre a válasza az, ha lehetséges az élet újraszületésének abszurduma, akkor bármi más is lehetséges. Nincs recept és nincs válasz, mégis:
valami ragaszkodás, ebből a szédületből megtérni a közvetlenséghez, a közvetlen kapcsolatokhoz, a gyökerekhez, ahogy a görög mítosz Antheusza mondta, a földdel érintkezni és abból meríteni erőt, elfogadni azt a világot, amit a természetbe építettségünkből fakad (...), a létezésben a másik emberre találás örömének egyedül üdvözítő módja.
A 90 évét április 3-án betöltött Kossuth-díjas író, műfordító, dramaturg és esszéista április 16-án Nagyváradon a Törzsasztal vendége.
RSS
