Laurent Maindon

Aki egy merőben protokolláris eseményen piros surranóban, nyakkendő nélkül jelenik meg, igazi francia lazasággal, arról joggal feltételezem, hogy színházi ember. Esetleg sajtós. De mégse, hiszen sem mappa, írószer, laptop nincs nála, előadóként pedig szabadon, élményszerűen beszél az európai színházak együttműködéséről, nem elhanyagolva ennek informális vonatkozásait, a kocsmázásokat, a hajnalig tartó beszélgetéseket, bort és bulit. Laurent Maindon rendező negyvenöt éves, a Quartet nemzetközi színházi fesztivál egyik alapembere. Írt már tanulmányt a berlini fal graffittijeiről, körbestoppolta Európát, imádja Ciorant, és hazajár Egerbe.


Mi tesz téged boldoggá?

Az utazás. Amikor nincs speciális célom, csak felszívódom a tájban, egy város forgatagában, megpróbálva elfelejteni, ki is vagyok. Hagyom, hogy a hangok, zörejek, színek inspiráljanak. Ez az, amire az embernek szüksége van, ha külföldre utazik. Abszolút szükségét érzem, hogy rendszeresen, újra meg újra megtapasztaljam a gyökértelenséget. Ez az egyik dolog, ami boldoggá tesz. A másik: apának lenni. Rájönni arra, hogy nem tudsz semmit, ha egy gyerekre nézel. Azt érzed, sokkal több ő, mint te vagy. Több ártatlanság, tisztaság, valami, amit mi már elveszítettünk a neveltetésünk, a társadalmi kapcsolataink, a tapasztalataink halmozódása révén. Öt-hatéves korunkig még megvan bennünk, s ez annyira szép – és ugyanakkor annyira kegyetlen.

Ugyanígy, mindennek, ami boldoggá tesz az életben, két oldala van: a boldogság és a szomorúság. Mindig összekapcsolódik a kettő. A szerelem, az élvezet esetében is ugyanabban a pillanatban, amikor boldog vagyok, szomorúságot is érzek. De nem is lenne lehetséges boldognak lenni, ha nem ismernéd a szomorúságot.

Mi tesz még boldoggá? Tengeri gyümölcsöt enni a tengerparton. Zenét hallgatni. Nem szeretek mindent, de sokfélét: Janáček, Bartók, Beethoven, Chemical Brothers, Fatboy Slim – számomra a zene a legnagyobb titok. Én magam nem tudok egyetlen hangszeren sem játszani, de a zenei nyelv gazdagsága elvarázsol, mert mindent ki tud fejezni, amit mindannyian egy hosszabb, bonyolultabb formában próbálunk kimondani. Akárcsak a színjátszás. De a színjátszás nem olyan titokzatos számomra, mint a zene.

Emberekkel találkozni, és hagyni időt arra, hogy megosszuk az érzéseinket, tapasztalatainkat, gondolatainkat – egy újabb forrása a boldogságnak.



Az utazás a munkád révén vált szenvedéllyé?

Nem, amint az első fizetésem megkaptam tizenhat évesen egy vakációs melóért, azonnal utazásra költöttem. Elstoppoltam Németországba, barátokhoz. Ez maga az igazi szabadság.


Mikor stoppoltál utoljára?

Hű, jó régen:) Talán huszonnégy-huszonöt évesen. Akkor még nagyon kevés pénzem volt, de ez nem akadályozott meg az egyetem évei alatt sem az utazásban. Germanisztikát tanultam, és gyakran látogattam Ausztriába és Németországba. Egy évet Ausztriában tanítottam, s többek közt arra is használtam az alkalmat, hogy a környező országokat – Csehszlovákiát, Magyarországot, Lengyelországot – felfedezzem. Szinte egész Európát bejártam, kivéve talán a skandináv országokat, azok közül csupán Dániában voltam.

Később aztán sok időt töltöttem Ázsiában. Thaiföldön, ezután Indonéziában voltam – Jáván és Balin. Pontosan azután, ahogy a diktátor uralma alól felszabadult az ország. Suhartót 1998-ban üldözték el. Hihetetlen volt, ahogy az emberek annyi év hallgatás után elkezdtek beszélni. Mindenki beszélgetni akart, főleg politikáról, hiszen húsz évig nem tehették. Majd voltam Vietnámban, Kambodzsában, Kínában… most két éve pedig Indiában. Mindegyik nagyon más. Nagyon eltérően fogják fel az időt. Nagyon sokat dolgoznak, de mégis hagynak maguknak időt… Csend és nyugalom fog el, mikor ott vagy – India mondjuk kivétel, ott rengeteg ember van, és rengeteg tragédia körülötted, ami sokkoló. Azelőtt megnézel egy csomó tévériportot és filmet Indiáról, de amikor valóban szembesülsz azzal, ami ott van, nagyon nehéz elfogadni, hogy mindez megtörténhet. Nem a bűntudatról beszélek – nem érezheted magad hibásnak a világ szomorúságaiért. De ott rájössz arra, milyen is az erőszak maga. Legközelebb Dél-Amerikába készülök – de várnom kell, hiszen a fiam még pici, kilenc hónapos.

Afrika? Csak Marokkóban voltam, a sivatagban. A gyarmatosítás miatt. Talán ha elmennék, megtisztulnék ettől a problémás érzéstől – de most úgy gondolom, ott mindenki neokolonialistaként tekintene rám, és nem tudnának másképp látni. Talán túl sokat gondolkodom ezen, és csak úgy oda kellene utaznom, és olyan lenne, mint Ázsiában. De Ázsiában nem voltak francia gyarmatok, míg Afrikában ott voltunk, hosszú évszázadokig, és nagyon sok rosszat tettünk, főleg Szenegálban, Elefántcsontparton, Gabonban.

Afrikáról beszélgetünk. Az elfojtott harag, az elnyomás évszázadai, a béke lehetetlensége, a megbélyegzettség, a szégyenletes európai-amerikai összejátszás a rabszolgakereskedelemben, a fekete kontinens kincseinek kifosztása, a mindkét részről fennmaradt, lappangó vagy nyílt formát öltő bűntudat. Ressentiment. Nem egyszerű, szinte a lehetetlennel határos új alapokra helyezni a kapcsolatot az afrikaiakkal – idő kell, türelem kell, őszinteség és nyíltság. Ki kell beszélni a bűntudatot. Távol állunk még a kölcsönös tisztelettől, és valljuk be, a megalázottság, nyomor és passzivitás nehezen is lehet csodálatraméltó. Marokkóban az emberek kevésbé passzívak, és az arab kultúra büszkeségével tudják kezelni a helyzetet. Hisznek önmagukban. Talán mert társtettesek voltak a rabszolgakereskedelemben? Az afrikaiaktól a gyarmatosítók nemcsak a javaikat, de a legfontosabb dolgot lopták el: a büszkeségüket. És a történelem ismétli önmagát.

This is the same shit, and the same happiness. Az együttélés formái nem változtak. A hatalom az emberiség rákos betegsége. Két emberrel kezdődik, akár egy párkapcsolat is példa lehet. Az emberek közötti kapcsolatokat szerintem leginkább a hatalom mérgezi meg. Nemrég jöttem rá, hogy az összes darab, amit rendezek, erről szól, e köré szerveződik. Hatalom a párkapcsolatban, a történelmi szituációban, barátok között stb. Októberben a Quartet fesztiválon, Egerben olyan darabot mutatok be, amely két férfiről szól, akik meggyőznek egy harmadikat arról, verjen meg valakit. Csak úgy, poénból. Nem tudjuk, kik a szereplők, hol történik mindez, miért teszik mindezt, csak azt látjuk: hogyan történik. De magyarázat nincs. És nincs hepiend. Tipikus szituáció, amit a nyugati középosztály is megél: a nyílt erőszak, ami bármikor felütheti a fejét, akár itt a legközelebbi sarkon. A hatalom mindent felmorzsol, a személyiséget, a kapcsolatokat, mindent.

>> Aszfaltdzsungel - a Théâtre du Rictus előadása, rendező Laurent Maindon [az előadás weboldala] >>

Ha pedig már színházról beszélünk, a rendezés tesz boldoggá. A munka folyamata, ahogy kiválasztjuk a darabot, s ezzel gyakorlatilag már látod is magad előtt a szereplőket. Mikor együtt a csapat, és elkezded a színpadi munkát, csodálatos, mert meg kell találni minden szerepnek a kulcsát, a titkát. A rendező olyan, mint a bába. Fel kell fedezned minden esetben a színészek belső mozgatórugóit, képességeit, játékuk alapját, amivel néha ők sincsenek tisztában. Nagy boldogságot okoz megtapasztalni ezt a pillanatot.

Az írás is ilyen. Főleg verseket írok, néha novellát. Mint egy mentális rágógumi, növekszik bennem, feszítenek belülről a szavak, és egyszercsak érzem, hogy írnom kell. Néhány perc alatt történik, és megszületik a rendezett teljesség. Néhány órával azelőtt nem tudod, hogy mindez lehetséges. Olyan, mint a szeretkezés, nagyon intenzív. És annyira szomorú vagy, amikor kész, leírtad, vége.

lejegyezte: Bakk-Dávid Tímea