Gergely Tibor

Gergely Tibor óvóbácsival a Hajnal negyedi Waldorf-központ udvarán beszélgettünk. Párbeszédünket többször is meg kellett szakítanunk, hol a körülöttünk hancúrozó gyerekek, hol a szülők kérdései miatt.


Mi tesz téged boldoggá?

− Rögtön belevágunk a közepébe?


Igen, mert ez az alapkérdés. Nehéz kérdés?

− Igen, bár sokat gondolkodtam rajta. Sok mindent lehetne erről mondani, de mégis úgy megdob, amikor hirtelen megkérdezik, hogy milyen ez az állapot. Merthogy sokszor nem tudom...


Kényelmetlen kérdésnek érzed? Túl személyes?

− Nem ezért. Érdekes, hogy ha egy gyereknek tesszük fel ezt a kérdést, vagy egy gyerekre gondolunk közben, akkor könnyebb azt mondani, hogy jaj, de boldog ez a gyermek. Így, felnőttként, azt mondani, hogy „na, én boldog vagyok”, vagy valami boldoggá tesz, kicsit fura. Mert annyi minden történik, jó is, rossz is, és akkor eközben mégis úgy érezni, hogy alapjában véve boldogak vagyunk... De ez talán mégsem rossz gondolat. Azt hiszem, hogy végül is az élethez való hozzáállás kérdése az, hogy akkor most azt mondom, hogy én boldog vagyok, erre összpontosítok, és eszerint élek.


Akkor ez valamilyen szinten elhatározás, döntés kérdése, hogy valaki boldog-e vagy sem?

− Én így érzem, igen.


És annak, hogy te boldog legyél, van valami köze a szakmádhoz, elégtételt jelent számodra, hogy óvóbácsiként dolgozol?

− Igen, ha végül is eldöntjük, hogy keressük azt, ami minket boldoggá tesz, akkor a „szakmaválasztásomról” is elmondhatom, hogy valami boldogságot kerestem benne. Ez a beszélgetés is egy alkalom arra, az megfogalmazzam, hogy mi az, ami ebben a szakmában engem boldogít. Például ez (nevetve). (Hangos gyerekzsivaj, kacagás hallatszik az udvarról)

Annyira érdekes kisgyerekekkel együtt lenni, rengeteg örömet tudnak okozni a mosollyal, jókedvvel, játékossággal. Ehhez persze az is kell, hogy én megfelelően rá legyek hangolva, mert az együttlét fárasztó is tud lenni, főleg, ha eleve kimerülten, lehangoltan indulok neki.


A türelemmel különben hogy állsz?

− Gyakorlom (nevet). Szerintem a türelem szoros kapcsolatban áll a boldogsággal. Akkor szoktuk mondani, hogy boldogok vagyunk, amikor valamilyen sikert értünk el, vagy nagyon jó dologban részesültünk. De nem az a legnagyobb elégtétel, amikor a nehéz helyzeteket is uralni tudom? Nem érdekes, hogy még egy gyerek is ki tud hozni a béketűrésünkből? Az ilyen szoros helyzetekben mindig igyekszem megtalálni a kiutat anélkül, hogy kiesnék a saját szerepemből, béketűrésemből.



Te filozófiát végeztél, innen az óvóbácsiságig milyen az út?

− Vannak közös vonások (erre a kérdező vonja fel a szemöldökét). A filozófiára az jellemző, hogy kérdéseket tesz fel. Az egyik ilyen kérdés, hogy mi az élet értelme, célja? Már fél válasz a kérdésre, ha tudjuk, hogy honnan jöttünk, hogyan kerültünk oda, ahol most vagyunk. Ezért jó megnézni, hogy a gyerekek hogyan élnek. Azon szoktam sokszor csodálkozni, hogy menyire nyitottak ebben a korban, mekkora örömmel tudják felfedezni a körülöttük, bennük lévő dolgokat. Ez számomra is egy örömforrást jelent, amikor résztvevője, szemlélője lehetek ezeknek az örömteli felfedezéseknek.



Az óvóbácsi szó hallatán sokan eleve elcsodálkoznak, hiszen ez tipikusan egy nőies szakmaként van elkönyvelve. Te mit gondolsz erről?

− Több óvónővel is beszéltem erről, és sokan azt mondták, hogy annyira mégsem elütő, tehát el tudtak fogadni. Meg azzal, hogy valakik felvettek, nyilván azt gondolták, hogy ez lehetséges, vagy nem annyira lehetetlen. (mosolyogva) Tény, hogy sok olyan tulajdonság van, amire azt mondják, hogy inkább a nőkre vall, ilyen a finomság vagy a kedvesség. Vagy eleve az, hogy eddig a korig azért inkább az anya neveli a gyereket, és úgy kerül be az óvodába, hogy valamilyen szinten még az anyját keresi a nevelőben is. Én azt érzem, hogy a gyerekek elfogadtak, és én is igyekeztem megadni azt, amire szükségük volt. Volt olyan kisfiú, aki időnként anyának szólított, vagy az egyik kislány pl. azt kérdezte, hogy az otthoni anyukám mikor jön?


A magyarországi óvóbácsiknak létezik már egyfajta érdekvédelmi szervezete is, bár ők sincsenek túl sokan. Ők például azt állítják, hogy túlságosan elnőiesedett ez a szakma, pedig olyan kicsi korban is szükség lenne a férfi modellekre a tanintézményekben is.

− Ez is benne van, nyilván. Érzem is, hogy mintha a fiúk jobban ragaszkodnának hozzám. Sokan példaképet látnak bennem, és például csodálkoznak, hogy hű, milyen nagy vagyok és erős, fel tudom emelni a gyerekeket (nevet). A játékok között is lehet találni olyat, amit jobban le tud vezetni egy óvóbácsi, mint egy óvónéni.


Miért éppen a Waldorf-óvoda?

− Ez is kapcsolódik a filozófiai tanulmányaimhoz. Már az egyetem alatt kezdett vonzani a Waldorf-pedagógia, ekkor hallottam róla először, és rögtön felkeltette az érdeklődésemet. Tetszett a neveléshez való hozzáállása, az, hogy fő alapelve szerint az embert teljes egészében és sokoldalúságában szemlélje. Tehát azt szeretné elérni, hogy ne csak egyirányú, szellemi nevelést kapjon a gyermek, hanem érzelmi, értelmi és akarati szinteken is meglegyen a lehetősége a kibontakozásra. Munkámmal, jelenlétemmel én is ehhez szeretnék hozzájárulni, és örömmel fog eltölteni a tudat, ha a kezem közül kikerült és felnőtté vált gyerekek nem arra fognak gondolni, hogy mennyire ellőtték a neveltetésüket (nevet).

A Waldorf-szellemiség a szabadság szemléletében gyökerezik, a fő szempont a szabadságra nevelés. Itt hangsúlyoznám ki, hogy a boldogság melletti döntésemet csak szabadon tudom meghozni. A gyerek nem úgy szabad, mint a felnőtt, de ahhoz, hogy majd szabad döntéseket hozhasson felnőtt korában, már óvodáskorban el kell kezdődnie a szabadság kiművelésének. Hallottam egy jó példát: az a munka, ami óvodáskorban történik, az nem olyan, mint a retekültetés, hogy elültetjük, és pár hét, vagy hónap múlva már látszik a hatása, hanem olyan mint a faültetés, melynek csak évek múlva lehet meglátni az eredményét.

Kérdezett: Gyöngyi Annamária