Till Attila

Mivel a kérdés is hordoz egy nagy adag szentimentalizmust, én is csak nagyon szentimentális, romantikus választ tudok adni: szerintem minden ember attól boldog, hogyan éli az életét, hogy a terveiből, vágyaiból, az általa elképzelt jövő-víziókból mennyit valósít meg. Hogy milyen családot szeretne, milyen körülmények között szeretne élni, egyedül, társsal, hogy művész akar lenni, vagy milliárdos, vagy világutazó – mindebből mennyit valósít meg.

Engem is csak az tud boldoggá tenni, amit a magam kis útját járva meg tudok valósítani abból a képből, amit magamról gondolok. Elég jól megvalósítottam eddig mindent, ilyen értelemben nem vagyok boldogtalan. Egyébként ilyen dolgokon sosem gondolkodik az ember kedden vagy szerdán: csak úgy élünk.


– Sokáig tévés műsorvezetőként dolgoztál, úgy tűnt: egyik pillanatról a másikra döntötted el, hogy filmeket szeretnél készíteni. Milyen boldogságot nyújtott a filmrendezés, amit a televíziózásban nem találtál meg?

– A televíziós munkák előtt képzőművésznek, festőnek készültem, vagyis az életemben mindig volt valamiféle váltás, valami párhuzamos: sohasem egyetlen dolgot csináltam. Nem tudom, mi az oka, és szerintem egyébként nem is annyira meglepő, a legtöbb ember több mindent csinál – csak éppen ez nem mindenkinél annyira hangsúlyos.

Irigylem az olyan embereket, mint Szabolcs (Thuróczy Szabolcs, a Csicska című rövidfilm egyik főszereplője), aki minden energiát a színészetbe, a színházba és a filmekbe tud fektetni. De lehet, hogy Szabolcs a mai napig szívesen lenne focista a Barcelonában – ő egyébként profi focista volt, Nyíregyházát erősítette. Engem boldoggá tesz Szabolcs, fontosak az ember életében az ilyen barátságok.


A film a tévéhez képest ugyanolyan korán megtörtént az életemben: szerettem volna filmmel foglalkozni, de nem volt hozzá kellő erőm, hogy mindenféle intézményi háttér nélkül nekivágjak. A kilencvenes években jelentkeztem filmrendezői szakra, a Simó-osztályba, ahol Hajdu Szabolcs, Pálfi György végzett, de nem vettek fel.

Aztán a képzőművészeti egyetemet végeztem el, de már akkor mocorgott bennem ez a dolog. 2003-ban kezdtem el írni, akkor kezdtem bekattanni: hogy tényleg szeretnék filmeket csinálni, tényleg érdekel, gondolok erről valamit, vannak terveim, amiket el tudok képzelni a mozivásznon.

Sokszor van olyan, hogy az emberek szeretnének valamit csinálni, de közben elmegy az idő mellettük, elmegy az életük – én ettől megőrülök, ehhez túl tevékeny, túl szorongó alkat vagyok. Halálra szorongtam volna magamat, hogy nem élek olyan életet, amilyent szeretnék.


– Rejtőznek még benned hasonló, ki nem élt vágyak?

– Nem, ez a kör befejeződött: sem énekelni nem fogok, sem lovagolni. Szabolccsal mindig van bennünk legalább öt film, aztán jöhet az összes többi – szerintem mi már egy életre így maradunk. De eljöhet az a pillanat, amikor az ember annyi mindent megcsinál, akár a filmterveit is, hogy rájön, az egész nem is olyan érdekes, ismétled önmagad.

Van olyan filmrendező, aki egy idő után minden filmjét megcsinálja és kiszáll, Tarr Béla például interjúkban arról beszélt, hogy ő be akarja fejezni. És vannak rendezők, akiknek ez életforma, és teljesen mindegy, hogy esetleg ugyanazt a filmet forgatják harmadszorra – szükséges az életritmusukhoz az, hogy legyenek színészek, stábok, gondolkozzanak történeteken. Nem tudom megjósolni, én milyen leszek tíz év múlva.


– A Csicska állami támogatás nélkül, önerőből készült...

– Nagy összefogás volt, volt, aki pénzt adott, én is beszálltam pénzzel, volt, aki technikát adott, a színészek ingyen vállalták, volt, aki a szívét, lelkét adta... Egyébként ez nem volt olyan fájdalmas, mint amilyen heroikusnak tűnik egy olyan film elkészítése, amihez semmi intézményes támogatás nincs.




Kisfilmet lehet így csinálni, ha megvan benned a fanatizmus, a hit, ha biztos vagy benne, hogy neked muszáj megcsinálnod. A költőknek persze egyszerű a médiuma, mert papír és egy ceruza elég, hogy leírják a verset. De akármilyen nagy médium is a költészethez képest a film, mégis megcsinálható, a mai világban hálistennek nem is olyan fontos, hogy milyen hordozóra készül.

A filmezés szerintem alapvetően arról szól, hogy ha meg tudsz csinálni egy filmet, akkor az egy idő után érződik, melléd állnak. Amikor kérsz valamit az emberektől ebben az üzletágban, a filmes világban pontosan tudják, hogy ki vagy – bármelyik ország filmes világáról legyen is szó.

Rengeteg segítséget kaptunk, és nem volt szorongás, nem kellett a forgatókönyvvel nyolcvan helyen elszámolni, beszámolni. Egyrészt nehéz így összehozni egy filmet, másrészt azt gondolom, sokkal jobb: a magunk urai voltunk, azt csináltunk, amit akartunk.


– Abból, hogy önerőből kezdtetek el forgatni, következnie kell annak is, hogy erősen foglalkoztatott titeket a rabszolga-rabszolgatartó helyzet...

– Ez mindig kétirányú: van a téma, amiről szól egy műalkotás, és van egy nagyon primér dolog, az önkifejezés démona. A költő nem azért ír verset, mert mindig valami konkrétumot akar mondani a világról, hanem mert neki muszáj mindig átforgatnia magában a világot, és visszatükröznie a műalkotásain keresztül.

Egyszerre hajtott minket a zsigeri kényszer, hogy kell valamit csinálni, mi így szeretünk a világban létezni – és megérintett ez az őrült, drámai helyzet. Nem az ókorban élünk, de mégis elképzelhető egy olyan életút, hogy ha valaki picit máshová születik, más a habitusa, más a támogatottsága, akkor lehet rabszolga ma is.

Nyilván rengeteg empátia kell ahhoz, hogy ezzel foglalkozhasson az ember, de ennél bonyolultabb, mert a Csicska a rabszolgatartó szemszögéből van elmesélve. Nagyon egyszerű, kézenfekvő lett volna a rabszolga szemszögéből megcsinálni a filmet, de engem ez nem izgatott annyira. Jobban érdekelt, hogy ki az az ember, aki rabszolgát tart most Magyarországon, az ő kegyetlensége, ereje, feketesége, hogy az ő bűnössége milyen elemekből tevődik össze.


– Találkoztatok valódi rabszolgákkal és rabszolgatartókkal is?

– Rabszolgatartókkal kevesebbel, hiszen ez tulajdonképpen bűn. Nehéz bizonyítani, nehéz büntetni, de ha véletlenül valakit elkapnak, az több évre börtönbe kerül. A börtönben lakó legdominánsabb emberekkel is nehezebb elbeszélgetni arról, hogy is néz ki az ottani hierarchia, mint azokkal, akik alul vannak.

Többet táplálkoztunk alulról, illetve áttételesen: a rendőrség, illetve a helyi lakosok által elmondottakból. Ha nagyon megpiszkálod, agresszivitásba szaladsz bele, ami fölösleges – nem akartam volna beleszaladni egy késbe, vagy egy botba.


– Hogyan fogadta a sajtó, a közvélemény azt, hogy műsorvezetőként filmeket kezdtél forgatni? Találkoztál nehézségekkel, bizalmatlansággal?

– Már a Pánik – az első játékfilm, amit csináltunk – jól sült el: a Magyar Filmszemlén kaptunk három díjat, abból az egyik kifejezetten szakmai volt, a legjobb színésznőnek járó díj. Nem fájt ez különösebben senkinek. Azt elismerem, hogy egyedi út, nem tudok másvalakit mondani Magyarországról, aki ilyesmit csinálna.




De ennél sokkal fontosabbak a filmek, amiket csinálok: ha azokat megnézik a kritikusok, látják a hibáikat is, de azt is, hogy engem ez komolyan érdekel. Nem blöffölök, nem viccből, úri passzióból csinálom, hogy jaj, most a híres műsorvezető elment filmezni, de alapvetően semmi köze a filmhez. Szerintem a Pánikon és a Csicskán is látszik, hogy sokat foglalkozom filmekkel, igazán érdekelnek.


– A Csicskát nemrég Cannes-ban vetítették – milyen visszajelzéseket kaptatok?

– Cannes-ban az volt a legnagyobb bajom, hogy Szabolcs nem tudott eljönni, egyszerre három színházban játszik és egy HBO-sorozatot is forgat. Annyira össze vagyunk nőve a mindennapokban is, hogy nagyon jó lett volna, ha Cannes-ban együtt vagyunk. Cannes csodálatos, de mi, kelet-európaiak szemérmesek vagyunk, nehezen tudjuk elmondani az ilyen élményeket.

Nekem az tetszik – csak nem merek erről úgy beszélni –, ahogy Tarantino vagy Inarritu beszélt, amikor először járt Cannes-ban. Ők felszabadult amerikaiak, jobban el tudják mondani, inkább őket idézném: „ez szenzációs, óriási, hogy itt lehetek, hogy a világ egyik legnagyobb fesztiválján ez a film válogatásba került és egyáltalán, hogy megnézik az emberek.”


A Csicskát is vetítették olyan moziban, ahol 864 férőhely van, és majdnem teltház volt, és felszólítanak a színpadra, és kell mondanom valamit – amikor mindez megtörténik, teljesen primitíven mágikus. Nyilván, nem csak ezért csináljuk, de ezért is. Szorongató boldogság: amikor Cannes-ban voltam, már elkezdtem aggódni a következő film miatt, hogy vissza kell jönni nagyfilmmel, és melyik szekcióba rakjuk?

Nagy felelősség, számtalan emberrel megtörtént, hogy ott volt Cannes-ban kisfilmmel, de soha többé nem ment vissza nagyjátékfilmmel. Fölléptél egy dobogóra, ott kellene maradni, aztán továbblépni, és mindezt úgy értem, hogy nem a státus számít, hanem a tartalom. Valahol mindannyian ennek élünk, nem lehetünk ebben álszerények, hazugok. Ilyesminek él minden alkotó: „szeretném, ha szeretnének”: ebben benne van minden.


– Legközelebb milyen filmmel mennél Cannes-ba?

– Van egy kerekesszékes filmtervünk, de azt nem biztos, hogy meg tudjuk csinálni egy lendületből, teljesen pénz nélkül. Furcsa, kerekesszékes bűnfilm, szívügyileg és agyilag is nagyon ott kell lenni, bonyolultabb képlet. Sokkal erőteljesebb fikció, mint a Csicska: azt nagyon megvédi a valóság, aki látja a filmet, azonnal megérzi, hogy van ilyen az életben.

A kerekesszékes film teljes költészet, mindenféle védelem nélkül – támogatást kapunk majd nyilván azáltal, hogy a kerekesszékesek elesettek. De ezen szerintem tíz perc után túlteszi magát egy profi néző, és arra lesz kíváncsi, mit hozunk ki ebből az egészből. Nagy feladatok, de dolgozunk rajta – eddig még nem csináltunk olyan nagyon rossz dolgot, csak megbirkózunk a következővel is.