Ennek valóban van egy titka. Régebben volt egy boldogságképem, és azt elkezdtem hajszolni, mert mindig nagyon vágytam arra, hogy boldog legyek. Ez soha nem jött össze egészen addig a pillanatig, amikor abbahagytam ezt a keresést. Azt hiszem, minden emberben megvan a boldogság, tehát ez bennünk van, csak az a baj, hogy kívül keressük. S amikor elhallgatunk, mikor csend lesz, akkor tud megszólalni. Ehhez persze kell egy indító hang, ami lehet egy ember vagy bármi. De nem én határozom meg, hogy ez mi legyen. Abba kell hagyni a hajszolást, s akkor megmutatkozik önmagától.
Az öröm az más, az kívülrõl jön, míg a boldogság belülrõl. A boldogság egy olyan állapot, egy olyan érzés, amiben teljes emberként részt veszel, tehát minden sejteddel -- hogy mondjam, a lélegzettõl elkezdve a csordogáló véren keresztül a csontvelõig mindenhol érzed a boldogságot.
A színháznak van egy olyan betegsége, hogy mivel egy zárt világ, minden érték, ami van a világon, csak a színház lencséjén keresztül érvényesül. Érted? És nem vesszük észre, hogy színházon kívül is van érték. S addig, míg az ember ebben a görcsben, a színház béklyóiban van, nem lehet igazán boldog. Láttál te már boldog színészt? Ezek az emberek határozottan diszponáltak a szenvedésre, a panaszra, a lázadozásra. Ezt le kell valahogy vetkõzni, puszta emberré kell válni. Én nem színészként, én emberként vagyok boldog.
Mikor szerelmes vagyok, sokkal jobban szeretem a körülöttem levõ embereket, sokkal megbocsátóbb vagyok. Ugye a boldogság a szeretettel kéz a kézben jár... Mikor nem vagyok szerelmes -- illetve mikor nem voltam, mert most már remélem, egész életemben ilyen szerelmes leszek --, kritikusabb voltam, sokkal nagyobbak voltak az elvárásaim. Most valahogy a teljesség belém költözött. Meg a biztonságérzet...
Aztán nagyon vágyom már a gyerekekre, nagy családra. Jöhet ma, holnap, holnapután... Akkorára nõ bennem a szerelem meg minden, hogy a kedves férjemet egyszer megfojtom belé. És csak úgy elengedem magam, hadd vigyen az érzés, rábízom magam, és olyan szépen mûködik, nem is kell beleszólnom. Nekem csak részt kell venni benne.
Minden esküvõn elérzékenyülök, de a sajátomon nem sírtam, csak az örömöt éreztem minden porcikámban. Gyönyörû momentumok voltak az esküvõn, például mikor az autósor cikkcakkban ment a somlyói templom felé, s én elöl nyitott tetejû autóban álltam, miközben lobogtatta fátylam a szél...
Átvettem a férjem nevét, így visszaáll az a szokás, amit a színésznõk megbontottak. Már rend lett abból, hogy nem veszik fel a férjük nevét, így egyben rendbontó is vagyok. Ragaszkodom az új nevemhez, szeretném, ha mindenki tudná, hogy megváltozott az életem.
Ez a változás látszatra abból áll, hogy alkalmazkodunk az ifjú házasok konvencióihoz, vagyis társaságban "szidjuk" egymást: én elmondom, hogy sokat dolgozik, késõn jár haza, rászólok, hogy ne igyon; a férj ugyanígy el kell mondja, hogy felesége elsózza a levest, szórja a pénzt... De otthon, titokban nagyon szeretjük egymást.
Szeretem Csíkszeredát is; csak most ébredtem rá, mennyivel jobban érzem magam egy kisvárosban, mint Kolozsváron. Nem biztos, hogy a csíkiak pragmatizmusa olyan rossz dolog, õk legalább idõnként megoldást is találnak a problémáikra. Mi csak ültünk itt a büfében, hosszú estéket beszéltünk át a gondjainkról, elemezgettük õket, de igazi megoldás, lépések sohasem születtek. Mint egy orvos, aki csak diagnózist ad, de gyógyszert nem ír fel.
Nekünk is tennünk kell valamit az ellen, hogy a közönség nem jön színházba. Miért van az, hogy Váradon mégis van közönség? El kellene tanuljuk tõlük azt, amit jól csinálnak. Õk felismerték a média, a reklám, az információterjesztés szerepét, színészeiket állandóan szerepeltetik. Így az az érzés alakul ki a váradiakban, hogy a színház a város színháza, és hogy ezek a színészek értük vannak, és az õ színészeik.
RSS
