(B. A. G.) Épp a minap fogalmaztam meg ezt valamiért magamban: azt hiszem, hogy úgy a színházban, mint a magánéletben valamilyenfajta jelenidejűségnek a megragadása, ez nyújtja valamilyen módon a boldogságnak az érzetét; tehát amikor egy pillanatra is önmagad tudsz lenni, és jelen időben létezni. Akár egy szembenézés erejéig, valakivel, akár a színpadon egy szerepben. Egyszer csak érzed, hogy megáll az idő, ez a jelen idő vagy örök idő ... egy pillanat ez, amit egyszer csak érezni kezdesz. Érzed, hogy most ott vagy.
Valószínűleg csak pillanatok vannak. Jó lenne nyújtani ezeket, de nem hiszem, hogy ez egy állandósítható állapot. Nagyon valószínű, hogy nem. -- Ekörül mozog bennem ez a dolog.
(B. L.) Nekem egyetlen vágyam, hogy hagyják, csináljam azt, amit szeretek, vagyis ne kelljen lemondjak az elveimről, s ne kelljen arra kényszerüljek, hogy sok pénzt kelljen keresnem ahhoz, hogy biztonságban érezzem magam. Nagyon tartok attól, nehogy olyan helyzet alakuljon ki, hogy pénz miatt kelljen bizonyos helyzetekben megvívni, és nehéz legyen győzni. Pillanatnyilag nem áll fenn ez a veszély, de úgy érzem, hogy jelen esetben ez az ország olyan irányba halad, hogy a pénz igenis diktálni fog, és nagyon nehéz lesz ennek ellenállni.
Itt egyszerre van jelen a pénztelenség problémája és a sok pénzt szerzés lehetősége. Románia erről szól ebben a pillanatban: ezt mi vadkapitalizmusnak nevezzük. Óriási a szegénység, és ugyanakkor óriási lehetőségek vannak sok pénzt keresni -- ez borzasztóan veszélyes, mert nem tudjuk feldolgozni, és elveszítjük azokat az értékeinket, amelyek az egyéni szabadságról szólnak.
Eddig politikai nyomás nehezedett ránk, politikai döntések határozták meg a sorsunkat, de most a pénzügyi, gazdasági döntéseknek sokkal kegyetlenebb hatásuk tud lenni, mert egyénenként keresik meg az emberek lelkét, nem a tömeget célozzák ezek a döntések, s emiatt nem alakul ki közösség. Régebb a politikai nyomás alatt az emberek közösséggé tudtak kovácsolódni, s ebben a világban a kultúra virágozni tudott.
Na most tulajdonképpen, ami körülöttünk folyik, az szétszedi ezeket a közösségeket, atomizálódik a társadalom, mindenkinek az egyéni érdeke fogja eldönteni, hogyan viszonyul a dolgokhoz. És ez a kultúrát nagyon súlyosan sújtani fogja, úgy érzem. Legnagyobb vágyam az, hogy ezt valahogy megússzuk.
Azt szeretném, hogy minél többet dolgozzak: amikor próbálok, akkor boldog vagyok. Ennyi. Nehéz lesz a következő időszakban eljutni oda, hogy az ember nyugodtan dolgozzon, úgy látom. Szerencse, ha valaki olyan helyzetbe kerül, hogy nyugodt, nyitott emberekkel dolgozhasson együtt, mert mindenki hajszolttá válik lassan, s ez megnehezíti a munkát, amit folytatni szeretnénk.
A színészek fizetése nagyon alacsony, s ha véletlenül valaki kap egy filmszerepet, ahol megkeresi az egész évi keresetét úgy öt nap alatt, egy ilyen helyzet után az illető már nem ugyanaz. Nagyon erős kell legyen ahhoz, hogy továbbra is nyitott és ártatlan legyen abban a munkában, amihez egyfajta gyerekes hit szükséges. Amikor ő azt fogja megélni, hogy nagyon könnyen sok pénzhez juthat, akkor már nem lesz fontos számára, hogy egy hónapig kínlódjon egy szöveggel, olyan körülményekért, hogy anyagilag az átlagos szint alatt legyen az országban. Ezért érzem veszélyben a kultúrát. Azt kívánom, hogy maradjanak meg azok a kis szigetek nálunk, a műhelypillanatok, ahol tulajdonképpen önmagunk tudunk lenni -- és ezt az élményünket meg tudjuk osztani azokkal, akik eljönnek, hogy megnézzenek.
Az első a kultúra lesz, amitől elveszik majd a pénzt, mert nem látványos, nem profitábilis, de hogy hosszú távon nélkülözhetetlen, ezt nem mindenki veszi észre. És azok nagy része, akik döntéshelyzetben vannak, olyan környezetben nőtt fel, amelyben a helyzet nem tette lehetővé számukra szerintem, hogy felmérjék, milyen súlya van a kultúrának -- a színháznak, zenének...
(B. A. G.) Engem a dolgoknak az anyagi vonzata nem igazán érdekel. Így utólag is gondolkozva a dolgon, boldoggá tesz az, hogy megyek az utcán, és valaki mellettem úgy fordul, hogy szembenézünk, és valami történik... akár egy koldussal is. Úgy érzem, hogy főleg ebben a világban, mikor a materializálódás veszélyéről beszélünk, az emberi kapcsolatok nagyon fontosak. Számomra legalábbis az, hogy egy ember valamilyen módon megérint, azt az előbb említett jelen időt hozza: egyszer csak megérzem a másikban magamat, és akkor érzem magamat is, s akkor az jó lesz. Nekem valami ilyesmi, azt hiszem, a boldogság, ezekben a dolgokban keresem.
Nyilván ezért csinálok színházat, mert a színházban ez talán könnyebben megragadható. A magánéletben vannak kialakult kapcsolataid, míg a színpadon mindenféle megálmodott viszonnyal szembesülsz, kipróbálod magad különböző helyzetekben, és a partnerekkel ott is bejön egyszer csak ez a jelen idő. A minthából hirtelen valami igaz lesz, s akkor az olyan, minthogyha valamilyen más időben léteznél. Érzed, hogy nem lényeges ez az egész anyagi kutyagumi, meg semmi sem lényeges, az a pillanat megérte, hogy egy évig akár ha hamis dolgokat is csináltál; mert egyszer csak egy pillanat valamiért igaz, s akkor az jó.
RSS
