Volt egy közismert tévéműsor-vezető, akitől ugyanezt megkérdezték, s azt mondta, hogy boldogság nincs, csak örömök vannak. Bár én ehelyett inkább kényelmet mondanék. Azt, hogy valami jólessen. Mindenképpen kényelmes alkat vagyok, maximális kényelmességi szintre törekszem általában, bár hogy ez egyet jelentene a boldogsággal, ebben kételkedem (egyébként sem tetszik nekem ez a szó, túl banális). A klasszikusok meg mondanak egy ilyent, hogy a boldogság csak néhány pillanatig tart, a többi a rá való emlékezés. Nekem meg az az érzésem, még nem vagyok annyi idős, hogy merjek boldog lenni. Bár már harminc körül. Lehet, hogy túl pesszimista vagyok, azért nem hajtok arra, hogy boldog legyek. Lehet, hogy azért sem törekszem boldogságra, mert az csak egyes emberek kiváltsága, mondjuk királylányoké, akik még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Fel tudnak dobni mindennapos kis jelenségek az utcán; ezek gyakran kisgyerekekkel függnek össze, vagy az életnek a harmatos részében leledző dolgokkal. Milyen jó nekik, mit se törődnek a körülményekkel, boldogok lehetnek, gondtalanok. Bármilyen hasonló látvány megörvendeztet: láttunk most az állatkertben egy orángután-kölyköt, valami műszalma volt nála, azzal játszott. Nem széna volt, inkább fűrészpor vagy mi. Nem tudom, hogy külön élvezte, hogy nézzük, vagy sem; hempergőzött benne, dobálta, bukfencet vetett benne. Ennek nem kellett mondani, hogy nesze, itt van ez a játék, így és így kell használni, nem volt játszótársa vagy ilyesmi. Kipróbálta, és ment, egymásból alakultak ki a játékok. Őt ez boldogította, ez a fűrészpor.
Gondolkodom azon, hogy amit az ember ural, amivel foglalkozik, és szereti, az boldogítja-e. Valamilyen szinten biztos. De én vagyok az a pesszimista, hogy nem merek ennyire merész kijelentést tenni, hogy az engem valóban boldoggá tenne.
Szeretek váratlan és ismeretlen helyzetekbe kerülni, naponta keresem az ilyen - bármilyen - kihívást egyszerű, bagatell dolgokban is. Így próbára tudom tenni magam, s a megoldott helyzet ugye valamiféle sikerélménnyel is jár. Pont nem olyan rég beszélgettem erről a nővéremmel, hogy annak ellenére, hogy kényelmes ember vagyok mint típus, van bennem mindennap egy feszültség, ilyen állandó versenyfutás önmagammal. Mindig elkések, pedig nem szeretnék késni, de kivárom az utolsó percet, hogy lám, elérek-e. De nem az van, hogy meg akarnék felelni állandóan valaminek, nem vagyok az az izgága alkat, már külsőre sem. Magamra hagyatkozom, nem a külvilág dolgaira. Úgy jó cselekedni, ahogy éppen a pillanatnyi késztetés kívánja. Konformizmus, nonkonformizmus - rájöttem, hogy hülyeség.
Boldogítanak a magyar fociválogatott jó szereplései. Á, ez az adag nem akkora, hogy jelentősen hozzáadódjon a bensőmhöz. Mióta kijöttem ide, észrevettem, hogy nackósodom el. Kezdek büszke lenni arra, hogy én is magyar vagyok, talán büszkébb vagyok rá, mint otthon, pedig inkább fordítva kéne legyen. Nackó, nem mackó, nackó. Máskülönben a nem magyar sportolók sikereivel is együtt tudok érezni, mostanában gyakran előfordul velem, hogy elérzékenyülök. Például mikor az olimpiát közvetítették, és közelről mutatták a sportolók arcát a verseny után. Rendesen katarzis már, annyira el tudom ragadtatni magam.
Ha jó közérzetem van, kényelmi pozíciót találtam ("ez jó, maradjunk így minél tovább"), az nem biztos, hogy boldogságérzet is egyben. Kigondoltam: szerintem a kényelem az egy helyzet, a nyugalom pedig, ami pontosabb kifejezés erre, már egy állapot. A boldogság, ha így nevezed, akkor maga a szó szerintem azt hozza magával, hogy az folyamat vagy tartósabb dolog -- "-ság", az nem egy pillanatnyi dolgot kifejező rag, hát nem? Máskülönben az "-at/-et" képzővel járna:"mozzanat", "pillanat".
Az ilyen lelki nyugalom, fizikai nyugalom keresése egyébként hasonlít az entrópiához - vagy az entalpiához? Már nem emlékszem pontosan, melyik melyik. Tudod, a fizikában: a testek, a rendszerek hőmérséklete közelít a környezetükéhez. Van egy ilyen törekvésük, hogy minél kevesebb legyen a különbség a saját és a környezetük hőmérséklete között. Igen, az energiával is ez van. (Kár, hogy nem emlékszem pontosabban. Pedig illene: a konzi előtt mérnökit végeztem Temesváron, automatizálást.)
Megijeszt ez a szó, hogy boldogság, zavar. Utolsó gyerek vagyok a családban, s régebben volt bennem egy gátlás, hogy nem szabad nekem azt művelni, amit a nagyok. Otthon volt egy ilyen tiltás, hogy ez neked még nem való, ezt ne csináld, te még gyerek vagy. És telt-múlt az idő, nyilván felnőttem, elkezdtem érni, és az ezzel járó magatartásformákat nem mertem vállalni. Nagyon sokáig titkoltam vagy nem mertem saját magam előtt bevallani azt, hogy igen, szeretnék sikeres lenni. Vagy szeretném, hogy jó legyek valamiben. (Természetes elvárásnak tartottam a szülők részéről, hogy első legyek, de én magam nem éreztem azt, hogy ennek jelentősége, súlya van.) Azt hittem, igen, hogy a deklarált boldogság a felnőttekre tartozik.
Bennem maradt ez az adag félsz; sokáig nem mertem kimutatni azokat az érzéseket, melyekkel az átlagember természetesen bánik. Édesapám sosem mutatta ki őket, és nem tudtam, más emberek hová teszik ezt a határt. Heves érzelmi kitörések a családban sosem voltak, se ilyen, se olyan irányban. Azt hiszem, a mai napig van bennem ilyen lemaradás - most jutott eszembe először ez a lemaradás, hogy valamit be kell pótolnom érzelmi téren. Hogy van egy ilyen az utóbbi években.
RSS
