Mátray László

Reggel általában abszolút sterilen ébredek. Furcsamód azonban vannak helyiségek, melyekben egy ágy azt hozza, hogy tudok álmodni. Az érzet, amivel reggel ébredek, és ahogy ebben az érzetben tovább tudok létezni, és gondolatok bennem kicsíráznak, az isteni.

Csakhogy a színház nem arról szól, mint a szobrászat, hogy reggel felébredsz egy különleges állapotban, bemész a műterembe, és gyorsan, érted, megfogod ezt a pillanatot. Mert a partnered nem biztos, hogy ugyanazt álmodta. A színház arra késztet, hogy partnerekre figyelj, egy rendezőre figyelj -- a művészek közül a színész találja meg legkevésbé az individuális boldogságot. Ha két ember ugyanabban a hangulatban ébred fel, és létrehoznak közösen valamit, az már, érted, boldogság.

Soha nem teszem meg tétnek, hogy na, most boldog legyek, a boldogság magától következik be (ha úgy látja jónak). Legtöbbször egy végigdolgozott periódus, megtalálásokkal járó keresgélés után.

Nekem az is öröm, előadás után meginni néhány decit, mit tudom én, egy üveg bort, s szépen hazafelé sétálva találkozni érdekes jelenségeivel az életnek. Ha ezeket észreveszed, ha életed nem arról szól, hogy lezárod magad, hogy megyünk, megyünk a gépszíjon, ha valami olyasmi történik, amitől a szemellenző eltűnik, én akkor azt mondom, baszki, álljon meg az idő. Amit Faust mond, hogy most álljon meg az idő.

Öntudatlanul, ösztönösen sokszor boldognak érezzük magunkat, de én gyakran kétségbe vonom ezt az állapotot. Vajon tényleg boldog voltam? Ez kissé negativista hozzáállás, elismerem. Mégis: vajon tudnék magasabb szintre jutni a beteljesülésben?

Vannak emberek, akik nem a taps által mutatják ki, amit a színpadon én is érzek, hogy sikerült átadni a nézőnek azt az érzést, amit ki akartam fejezni. Hanem odajönnek, és tényleg őszintén... mert nagyon fontos az őszinteség, érted. Azt mondják, hogy te, volt egy pillanat, nem tudom, hogy történt, mit csináltatok, mit csináltál, de ez a pillanat, ez megtörténik. Ilyenkor a színész nem mondhat mást, tényleg boldog. Ám rögtön ott jön a kérdés, mert ez egy hajszálnyira van, hogy fogom ezt megismételni, mi történt akkor velem vagy bennünk. Mert ezt nem egy ember csinálja, késhegyen mozog az egész.

Bevallom, a mai előadás számomra nem jött össze. Nem éreztem, hogy végig tudtam küzdeni, hogy a lelkem végig nyitott lett volna. Ma nem éreztem, hogy valamitől boldog lehetnék. Agresszivitást éreztem magamban, és mondom, ez azért van, mert amikor nem történik meg a dolog, az ember erőszakolja, kényszeríti, hogy megtörténjék.

Nagy fegyelmezetlenséget érzek most, a társulat egy ilyen kiszálláskor egy kicsit megbomlik. Úgy érzi, hogy nem otthon van, nem ismerik, ezért a társulat apraja-nagyja kilazít. Ez érződik. Észrevétlenül, de működik.

Ez furcsa, látod, hogy mindig az eszkimójelenet erős, attól kezdődően kezd beindulni a játék. Ekkorra lepereg rólunk a sok színjátszás. Azt érzem, hogy szinte mi magunk vagyunk, akik ezt mondjuk, hogy kevesebb legyen az ember, több a fóka. Az előadásban itt kezd el tulajdonképpen élni a probléma, s az baj, mert annak már nagyon rég el kellene kezdődnie, be kellene indulnia, nemcsak az eszkimó-színnél. Csakhogy a történelmi színek mind hoznak magukkal valamiféle színjátszásra késztető helyzetet. Hogy eljátszd a görög színt vagy a fáraót vagy Dantont, meg mindenfélét, hogy megkeresd a formákat. Szerintem az eszkimó-színnél már levetkőztünk mindahányan mindent, ettől lehet, hogy igazabbak a jelenetek.

Ezt a jelenetet is nagyon könnyen el lehet bagatellizálni, elvinni a ripacséria felé, mivel úgy van beállítva, hogy ilyen Mad Max-es hangulat van, autó-kipufogócsövek meg lasszó... Tibke is nagyon finoman kell ezt kezelje. Hobó valójában nem őt veri, de ma véletlenül elérte a lábát a kötéllel, odacsapott véletlenül, és Tibke kiadott egy olyan hangot, amit amúgy is tesz (jaj-jaj-jaj jajgat), ááááuu, a közönség rögtön felnevetett. Kurva helyzet, mert érzem, hogy nem szabadna kiszolgáltatni a másik két színészt, Lucifert és Ádámot, érted, ennek a hangulatnak. Milyen könnyű ezt a hangulatot megteremteni, adja magát, kicsit kell csak torzítani a hangon, ám ezzel kiadja a másik két színészt is, szinte megöli a problémát.

Sok idős kolléga azt gondolja, hogy statisztéria, amit ebben az előadásban végigcsinál (tisztelem azokat, akik nem így gondolják), ám ezzel kiadják azokat a színészeket, akik hordozzák és intenzíven akarják hordozni a problémát, Ádámot és Lucifert, illetőleg ezt az egész Tragédia-problémát. Egy kicsit cserben hagynak, úgy érzem. Ezzel küzdeni nem boldogság.

Viszont ha tudják, hogy mi a dolguk, és mindenki végzi azt csendben, diszkréten, kulisszák mögött, akkor a néző is azt érzi, hogy hoppá, itt összhang van, itt valami történik, van egy társulat, ami működik, az boldogság, komolyan boldogság.

Alapvetően hozzátartozom ezekhez az előadásokhoz, a bennük felvetődő problémákhoz. Az embernek egyszer csak megszűnik a személyes problémája, és mindig arra fókuszál, ami a színházban történik, ami a színházban a feladata. Tulajdonképpen ebből indul ki a létem is.

Nem tartom szerencsésnek, hogy fiatal színészek elkezdenek színházon kívüli problémákban keresgélni utakat (ha ezeket a boldogság felé igyekvő ösvényeknek tekintjük). Hogy leendő színészek célkitűzzék azt, hogy én márpedig nem a színházban, hanem nem tudom hol, boldog leszek. Akkor miért vagyok színész, akkor miért csinálja ezt az egészet, akkor ne csinálja.

Sokszor úgy van, érdekes, hogy én nagyon jól érzem magam, mit tudom én, megnéztem egy kurva jó filmet, ami feldobott, és ettől az arckifejezésem egy torzabb, egy gondolkodóbb, szokatlan állásba kerül, érted. Erre megkérdik az emberkék, a barátaim, mi bajod. Erre mit mondjak, rögtön lelombozódom, hogy b... meg, ezeknek az embereknek nincsen érzékük ezekhez a dolgokhoz vagy éppenséggel hozzám. Úgy látszik, a boldogság szokatlan állapot, kifejeződéseit nem ismerjük eléggé.

Magánéletemben a film az mostanában, ami meg tud menteni engem. Olyan periódusban vagyok, hogy kirándulni nem tudok, s otthon a kis környezetemben csak meg kell keresnem azt a helyzetet, ami engem a sémákból, az egy helyben járásból kikapcsol.

Régebbről kedvencem a Stoppard-film, a Rosencranz és Guildenstern halott. A másik film Jarmusé, a Halott ember. Ezt most láttam a napokban, és olyan helyzetbe hozott, hogy azt mondtam magamban, ember, állj le, gondold végig, mit csinálsz, milyen célkitűzéseid vannak. Mert nem mindegy, hogy azt mondod, vannak célkitűzéseid, vagy ezeket is felülvizsgálva azt mondod, emberke, mit akarsz te valójában az élettől. Ez nagyon nehéz, mert mindenfajta érzelmek, indulatok, ösztönös reakciók elvisznek egyfelé. Nem tudom, meddig fogok tudni ebből a filmből töltekezni, most úgy érzem, hogy még bennem van.

Boldogtalan ember mindegyik szereplő, akit játszom. Ádám azért boldogtalan, mert olyan eszméket állít fel, amelyek szinte szemmel láthatólag nem tudnak teljesülni.

Na most meg kell találnom, érted, Ádámban is azt, mert csak van benne valami, ami a mai kétkedő embernek is sajátja. Azt találtam, hogy mégis a hit ez, még ha öntudatlan is ez a hit. Mert mindnyájan hiszünk valamiben, különben miért is maradnánk életben. Ez az emberke végigmegy a történelem szinte minden kanyarján, minden zegzugán, s maga a hit teszi, hogy amikor bukik, a következő pillanatban ismét feláll. És ezzel kéne én azonosuljak, higgyem azt, hogy van megoldás, van az emberiségnek megoldása. Nem mindig sikerül, bevallom.

Nagyon nehéz eljátszani az idealista fickót, aki minden korban próbál olyasvalamihez ragaszkodni, amiről tudjuk, hogy már bukott dolog. Eleve Luciferként gondolkodtam én is nagyon sok esetben. Színészként is nehéz, a színész is egy pici ember, de csak igyekszem a kis parlagi életemmel együtt felnőni ehhez a tömegen túli emberkéhez, aki sok mindenben hisz, amiről ma már lemondunk. Ma már nagyon furcsa Az ember tragédiáját játszani. Őszinte Ádámot látni nehéz. Kurva nehéz, mert nem, az embereket elragadja mindenféle más érzés, más hangulat, mindenki szkeptikus...

Nehéz volt lenyelnem, hogy a rendező is úgy állította be, hogy ez egy luciferi Ember tragédiája, hogy Lucifer vezeti az egészet. Nehezemre esett lenyelnem, mert azt hiszem, hogy az embert, az emberiség érdekét képviseljük mi, "alkotó emberek", és hiszem azt, hogy -- látod, itt van a hitem --, hogy de, kell legyen valami, amiért tovább lépkedünk, és ezt kellene felmutatnunk, és muszáj, kell próbálkozni, mert e nélkül tényleg, akkor semmi nincs.

Az Ilja prófétában, a Piás esetében nem tökéletes azonosulásról van szó, inkább egy attitűddel, egy hozzáállással kell azonosulni. Láttad az Ilját, lejátsztunk néhány előadást, ahol a Piást mind konkrét piást játsztam el. A rendező azt mondta, figyelj, te kilógsz a sorból, mert egy határozott, Sztanyiszlavszki-módszerrel megfogott figurát játszol. Ne legyen ez, az előadás több ennél, hogy konkrét figurákat játszunk. Néhány viszonyt átbeszéltünk, meggyőzött Laci. Ez profizmus, érted, a színészt úgy vezetni, hogy van egy az előadás mint világkép, s ebben mindenkinek megvan a pici része, abból nem kell kilógni, a színész nem kell önmagát kinyomja, hogy domborítson.

Tudod, amikor kezdtük ezt az előadást, próbán, akkor Laci behozott egy Tadeusz Kantor videót, gyerekek, így kell ezt az előadást megcsinálni. Az a jó, hogy mind olyan emberekkel dolgozik, akik érzékenyek arra, amit ő akar, érzékelik a színházcsinálásnak ezt a látásmódját. És Laci mindenkit a maga nyelvén tud megközelíteni.

Az idősebb kollegákat nehezebb rávezetni arra, hogy nem ezt csinálod, hanem mást, s közben másra gondolsz, de valójában ugyanazt csinálod. Amit szegény Hunyász mondott, hogy fából vaskarikát gumiból. Körülbelül ma ez a színház. (Hála a jó istennek, engem Hunyász még tanított.) Sok színész karakán módra viselkedik, hogy mit, hogy én ezt megcsináljam?

Láttad az Ilját. Nemes Leventének, ő volt ott a vak, annyi a szövege, hogy "Hát", és a végén elmondja, hogy "Nem, nem, nem", háromszor. Mint igazgató és nagyon nagy színész, gondold el. Na, itt a példaérték. Itt van a lényeg szerintem, itt van a kutya elásva, idős színészként megmutatni azt, hogy ebből a "hát"-ból, amennyi szöveget a szerep megenged, mi mindent ki lehet hozni. Benne van a bizonytalanságtól elkezdve a makacsság, az akarat, a gyűlölet... nem tudom, neked lejött-e, az antiszemitizmus csúcsa az öreg egy adott pillanatban, amikor ott a bottal veri az akasztott bábut. Te, ez félelmetes volt, amikor először megtaláltuk, a vakból, aki végig a legkiszolgáltatottabb, ahogy kijön ez a hatalmas gyűlölet.

Minden szereplőnek megvan valami fájdalma, valamiféle személyességgel viszonyul az adott problémához, amit az előadás felvet, sterilen egyetlen szereplő sem létezhet a színpadon.

Energiák vannak a színpadon, Lacival ezzel kísérletezünk folyamatosan. Az újonnan színre lépő szereplő nem tud magától belépni egy adott helyzetbe, be kell őt engedni. Nem kell megteremtse saját magát, nem kell hatalmas tirádát végigjárnia, neki csak hoznia kell egy attitűdöt, a többiek megteremtik, eljátsszák őt, megmutatják, ki is ő valójában, azáltal, ahogyan viszonyulnak hozzá. Ugyanúgy jön be mind a kétszer, és megteremtődik az isten vagy a sátán. A viszonyok a fontosak, azt hogyan csinálom meg.

Ez jó játék, hogyan tudunk megteremteni szereplőt, hogy tudunk ezáltal behozni problémákat, újabb és újabb téteket behozni, újabb színeket megmutatni, szerintem ez a színház lényege. Na, ezt az iskolát próbáljuk Bocsárdi Lacitól, Lacival megtanulni.

Színészként nem törekszünk a katarzis megteremtésére, habár ott van a kisagyban, de szerintem ez a rendező dolga. Ma már nagyon nehéz katarzisélményt megélni színházakban, pedig ha olyan előadásokat látna a néző, az megmentené a színházakat. Erre vágyik minden egyes néző, de a mai színház nem erre törekszik. Rá akar mutatni, hogy emberke, te így élsz, s emellett sajátos eszköztárát keresi.

Én szeretném, hogy például a Tragédia végén katarzis legyen, de ma már nincs katarzis. Úgy tudjuk feldolgozni ezt a drámát, hogy miközben az ember, Ádám, végigjárja ezt az utat, Lucifernek és Istennek is éppúgy igaza van. Tehát nincs ahogy… katarzis akkor történik, ha rábízom az egyik szerepre a lelkem, és neki adok igazat.

Katarzist én a Vérnásznál éreztem. Te, ott néhány olyan jelenet van... Az túlmegy azon, hogy szövegszínház, csupa mozgás meg látvány. A nézők is úgy kell beüljenek, az sem egyszerű, hogy beülök, és mittudom, elélvezek, nem lehet. Jó, ha amellett, hogy hozom a saját vágyaimat, frusztrációimat, satöbbi, teljesen rá tudom magam bízni a játékra. A színészek játéköröme tud engem a katarzis felé sodorni.