Detlef Linke,

Egy megoldott probléma: a boldogság és az ész

Az emberi agykéreg szerotonin transzmitteranyaggal dolgozó prefrontalis régióiról van szó. Elég lenne csak elektrodákat helyezni a prefrontalis cortexbe és azt elektromosan úgy ingerelni, hogy erősebb szerotonin-termelésre ösztökéljen.

A legrégebbi filozófiai problémák egyike megoldódott. A boldogság és ész kapcsolatának a gyakorlati életben oly fontos kérdése megnyugtatóan ábrázolható. Az emberek mindig is feltették a kérdést, mennyire igazságos a világ, és nem ritkán kétségbeestek azon, hogy növekszik az igazságtalanság, és nemcsak hogy büntetlen marad az igazságtalan, hanem még “boldogságjavakat” és gazdagságot tud felhalmozni.

E tényre való tekintettel a filozófusok számára nehéz volt annak beláthatóvá tétele, hogy miért is kell az embernek igazságosan élnie, hiszen majd mindenfelé látnivaló, hogy az igazságtalanságot díjazzák és az igazságos élet csak hátrányokkal jár. Voltak filozófiai rendszerek, amelyek azt kívánták megértetni, hogy az igazságosság belső látása már magában is boldogság. A filozófia 2500 évvel ezelőtti első nagy felvirágzásaiban nem hiányoztak a gyakorlati életre vonatkozó utalások sem: nemcsak az igazságosság bensőben megvalósított látása, hanem a gyakorlati életben való megvalósítására irányuló fáradozás is boldogságra vezet. A filozófusok nem ritkán keseredtek el azon, hogy milyen kevesen akarnak megtérni a bölcsesség szeretetének, és nem mindig tudták elkerülni, hogy valamiféle “bosszúból” mindazon javakat, melyekkel az ember a boldogulni törekszenek, “alacsony értékekként” sorolják be. Az érintkezés ilyesféle szerencsétlenségeiből keletkezett ellentétek nem vezetnek a boldogság kérdésének megoldására.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az agykutatásra kellett várni ahhoz, hogy ezekben a vitatott kérdésekben igazi eredményre jussunk. Az emberiség történetében ész és igazságosság sikerült kapcsolatára rengeteg példa van. Az agykutatás újabb belátásai, eredményei és perspektívái azonban érthetőbbé teszik, hogy miként kerülhet sor az emberrel szemben állított általános követelmények és a gyakorlati életszükségletek közti sikeres kapcsolatra.

Az antik filozófusok arra mutattak rá, hogy a boldogsághoz etikus élet révén lehet eljutni. Ellenfeleik ezt cáfolva látták a világ valóságától, melyben az igazságtalan ember gazdaggá válhat anélkül, hogy még ebben a világban büntetés érné. A tényállás pontosabb elemzései során más eredményre lehet jutni. A viselkedés vezérlésében döntő, és a különböző impulzusok kiegyenlítését végző agyterületek olyan biológiai mechanizmusokkal rendelkeznek, amelyeknek közük van a boldogsághoz. Ez azt jelenti, hogy az igazságos kapcsolat másokkal, sőt a dolgokkal és saját érzéseinkkel – még ha ez nem is egyszerűen a későbbi jutalom elérésének eszköze - maga is élénkíti azokat az agyi mechanizmusokat, amelyek a boldogság megtapasztalásához elengedhetetlenül szükségesek. Az emberi agykéreg szerotonin transzmitteranyaggal dolgozó prefrontalis régióiról van szó.

Ebből arra a következtetésre lehet jutni, hogy elértünk a Paradicsom kapujába. Elég lenne csak elektrodákat helyezni a prefrontalis cortexbe és azt elektromosan úgy ingerelni, hogy erősebb szerotonin-termelésre ösztökéljen. Súlyos pszichikai fájdalom esetén indokolt lehet a szerotonin-anyagcsere fokozására törekedni. A prefrontális cortex jelentős szerepének felismerése azonban a terapikus lehetőségeken túlmenően hozzásegíthet az igazságos emberi viselkedés és lelki jólét profilaxisához, azaz a betegségek kialakulásának elkerüléséhez.

Nem kevés olyan filozófus volt - elég csak Ludwig Wittgensteinre gondolni -, aki a filozófiát valamiféle terápiaként kívánta űzni. Egyetértek a filozófia valamiféle gyógyászatként való felfogásával, ám úgy vélem, fontos, hogy a terápia előtt visszanyerjük a profilaxis, a megelőzés lehetőségeit. A filozófia és a gyógyászat egyaránt a lélek betegségeinek megakadályozására törekszik. Annak felfedezése, hogy a prefrontális cortex az igazságosságot éppúgy szolgálja, mint a boldogságot, egy új, gyümölcsöző szövetséget ígér a diszciplínák között.

A különböző dolgok közti kiegyenlítés keresését, továbbá az információk többé vagy kevésbé egyidejű aktiválását a célból, hogy a döntési folyamatok rendelkezésére álljanak, nem lehet egyszerűen úgy manipulálni, hogy megteremtsék a boldogság lehetőségét. Ahogy a gyógyászati technikák beavatkozásai, úgy a filozófiai fogalmak sem mentesítik a megfelelő individuumot és az agyat attól a feladattól, hogy maga állítsa elő a dolgok igaz összefüggését: a manipuláció nem pótolhatja az életet. Gyógyszerészeti anyagok segíthetnek szélsőséges válsághelyzetekben, de nem óvják meg az érintett individuumot attól, hogy olyan életvilágbeli tartalmakkal szembesüljön, amelyek az aktiválódott neuronok révén kívánják meg tekintetbe vételüket. Az igazságosság filozófiai fogalmának (és a vele összeköttetésben lévő sok egyéb fogalomnak, így például az észnek) a róla való elgondolkodással nem kell rögtön kialakítania az agyfunkciók és a hétköznapi tevékenységek igazságos egyensúlyát. Az élet kívánja meg ezt - de megint csak nem mint valamiféle kultusz-fogalom, hanem az igazságosság gyakorlati fenntartásának helye, mely lehetővé teszi az agyfunkciók kiegyensúlyozását.

Az élet döntéseket kíván. Aki nem dönt helyesen, annak a veszélynek teszi ki magát, hogy ellenségek közé kerül. Boldogság helyett ellenségességet tapasztal, és a lélek feszültségíve mélységesen boldogtalanná válik. Olykor ugyan képzelheti azt az ember, hogy az én boldogságot és megelégedettséget érez, ám a lélek, melyet a feszültségív éltet, szenvedni fog, és szélsőséges esetben az én valamiféle surítményére redukálódik. A psziché sérülése boldogtalansággal jár, amivel szemben ‘a redukált lelket legalább az én kárpótolja’ nyelvhasználat nem sokat segít.

A nyelvi megszokások révén a boldogtalanságból kivezető út megtalálása még nehezebbé válhat, mert akik elveszítik a lélek feszültségívét, azok az egész történés felelősségét másokra hárítják át. Így aztán a lélek új kibontakoztatásának lehetőségét eltorlaszolják. Ezért tanácsos kezdettől fogva azt a feszültségívet, amit észnek nevezünk, kibontakoztatni. Az énnek és másoknak a szembeállítása jobb esetben csak különleges esetét jelenti az ész feszültségívének. Ezt az ember úgy alakítja a legjobban, ha az én érdekeit nagyobb távlatban mérlegeli.
Az ész az a képesség, mely lehetővé teszi, hogy kibírjuk a feszültséget és hogy ellen tudjunk állni az olyan határmegvonások kísértésének, melyek mögött titkos boldogságot kellene keresni.
Az ész ezáltal az igazságosság lehetővé tétele. Igaznak lenni az emberekkel és igazságosnak lenni az emberek között - ez a boldogság legfőbb lehetősége. Ez érzelmi erőt feltételez: azt, hogy kibírjuk a feszültséget. Így az észnek az igazságosságot megvalósító képessége tekintélyes és intenzív érzelmi összetevőt tartalmaz.

Az igaz bánásmód a dolgokkal, a szavakkal, a gondolatokkal és az emberekkel túlmegy a Tízparancsolat mózesi törvényén. Olyan ész bevonásával jár, amely felelősséget érez az emberek, de lehetőleg még több iránt. Ez a több kockázatos.

Ez azonban, az agymodellen túlmenően az emberi közösség etikai törvényeinek a kozmológiai törvényszerűségekhez kötődésére utal - miként azt a görögség első filozófusai is megfogalmazni törekedtek. A mai kozmológiában eltűnni látszik az ember különössége. A dolgok kozmológiai értelemben vett keletkezése és eltűnése, valamint ezeknek a törvényeknek igazságosságként való értelmezése közepette az individualitás és az etika teljesen figyelmen kívül kerülhet. Másfelől a kozmológiai távlat nemcsak az ember természetfilozófiai, hanem természettudományos dimenzióit is feltárhatja, egészen az agykutatásig. Számomra ez fontos feladatnak tűnik. Azt remélem, hogy kimutatható: az emberiség etikai alapelvei boldogságként a természet történésébe íródhatnak.

fordította: Tillmann J. A. fordítása