A boldogság számomra egyszerű dolgok velejárója. Az öröm nálam akkor jelentkezik, ha sikerült az embereknek adnom valamit, mondjuk azzal, hogy egyik este az operánál játszom egy operettelőadást vagy a színháznál játszom egy komolyabb darabban, és érzem, hogy megfelelek valamilyen mértékben.
A hétköznapi életben is mindig azt keresem, hol tudnék segíteni. Pont mielőtt Kisvárdára mentünk, elindultam a Monostorról (ott lakom egy szolgálati garzonban), és láttam két ilyen kis kóbor kutyát, ott feküdtek a fűben. Nagyon meleg volt. Éppen jött a villamos, s én akartam szaladni a villamos után. Közben eszembe jutott, hogy csomagoltam magamnak pástétomos szendvicset, s akkor megálltam, a szendvicsemet előszedtem és odaadtam nekik.
Szükség van ilyen gesztusokra ebben a mai világban, amikor teljesen nem számít az, hogy mondjuk fekszik valaki az utcán, legyen az epilepsziás vagy hullarészeg. Senkit nem érdekel, annak az embernek mi baja. Nem jellemző erre a mai társadalomra, a színházi társadalomra főleg nem, hogy egymást segítsük vagy felkaroljuk. Nagyon sokat rágódom emiatt.
A kritika az teljesen más. Amikor rosszat írnak rólam, az persze rosszul esik, de megpróbálom megfogalmazni magamban azt, hogy vajon miért nem sikerült úgy az alakítás, ahogy akartam. Általában elolvasok minden kritikát, érdekel, amit írnak, végül is fontos. Ha egy ember, egy kritikus beül egy előadásra, és másképp látja azt, mint én, akkor azzal nincsen semmi probléma. Mondjuk ha nem is értek egyet azzal, amit ír, de megpróbálom a kritikus szemével nézni az előadást, elfogadni a véleményét, és elgondolkodom rajta.
Te, az igazság az, hogy a rendezők azok általában jönnek-mennek, de mi itt maradunk. Sok vendégrendezővel dolgozunk, valami sikerül, valami nem sikerül, de amikor előadás van, mindig úgy kell kimennem a színpadra, hogy ha nekem azzal az előadással bármilyen problémám van, azt a néző ne érezze. Ha sikerül néhány pillanatra őszinte hangon megszólalni vagy egy őszinte gesztust megtenni, azért az egyért már érdemes volt kínlódni és dolgozni. Különben is, az ember sosem nyugszik, tovább dolgozik benne a darab. Most az évadot bezárjuk, de van úgy, hogy nyáron, míg az ember szabadságon van, néha beugrik egy szövegrész, meg az, hogy hogyan is kellett volna mondani.
Úgy érzem, a nyolc év alatt, amit eddig a kolozsvári színháznál töltöttem, az előadásoknak a harminc százaléka sikerült igazán, és hatvan százalékra tehető az, ami nem. Ilyen a Csongor és Tünde, Az ember tragédiája, a Liliom... A mostani évadból Az ezeregy éjszaka nem sikerült úgy igazán jól, ez a Dybukk sem lett olyan, amilyennek szerettem volna. A sikertelenségnek általában több oka lehet. Mondjuk a rendező nem figyel eléggé a kisebb szereplőkre, s akkor az ember önerőből próbálja valahogy megoldani a helyzeteit, mert teljesen magára van hagyva. És persze hogy nem úgy sikerül az egész, ahogy kellene.
Amikor az első évben idekerültem, ’94-ben, akkor adtuk elő Bulgakovtól a Képmutatók cselszövését, na úgy érzem, hogy ott közelítettem meg azt a szintet, amire azt mondják, hogy (nem nagyon jó, de) jó. Vagy például a másik, a Victor Ioan Frunza rendezte Vízkereszt, ott is úgy érzem, hogy közel álltam a jóhoz. A három nővérben is. Vagy talán jó felé ment a dolog most a Cseresznyéskertben Jepihodovnál, amit Orbán Attilától vettem át.
Aztán van úgy, hogy az ember próbálkozik, de a játék nem sikerül. Ha egy évadban öt különböző darabot játszol, és abból egy igazán létrejön, az már nagy dolog. Kéne egy kicsit pihenni is, kéne sokat olvasni, kéne sokat járni, nézelődni... Persze ez az átka ennek a nagy mamutintézménynek, amit színháznak hívnak, hogy augusztus harmincadikán, amikor társulati évadnyitó van, felveszem a hámot, s csak júniusban teszem le, közben meg megyek előre, mint egy bika vagy egy ló, aki a szántóföldön szántja a földet. S akkor persze az ember elfárad, s nem úgy mûködik az agysejtje sem, ahogy kellene. Nem lehet minden évadban büntetlenül hat előadásban játszani.
Ami hallatlanul hiányzik, az szerintem a nagyon jó szakember. Vlad Mugur borzalmasan hiányzik. Én most nem akarom lealacsonyítani a fiatalabb generációt, szó ne essék erről, de Vlad Mugur, Harag György, ezek az igazi szakemberek fantasztikusan ismerik az életet, és a kisujjukban van a színház. Meg kell várni a következő generációt, akiknek benő annyira a feje lágya, hogy igazán tudni fogják majd a művelni a színházat.
Kevés jó előadás születik mostanság Erdély-szinten. Nekem a Cseresznyéskert tetszett igazán, meg a Hamlet, amit ugyancsak Mugur rendezett. Tompa Gábortól nagyon tetszett a Gombrovicz-féle Operett, most így utólag megnéztem videófelvételen. Láttam egy Sirályt, amit Catalina Buzoianu rendezett még ‘94-ben, láttam a III. Richardot, Iuressal a főszerepben... Nagyon nehéz egy jó előadást létrehozni, az az igazság. A Kopasz énekesnő nagyon tetszett annak idején, azt legalább tízszer láttam... Nagyon tetszett a Velencei ikrek is, amit ugyancsak Mugur rendezett ‘96-ban, nagyon tetszett a Székek.
Az egyik probléma tehát a rendezőhiány. A másik az, hogy a jó csapatszellem hiányzik a színházakból. Tehát már itthon is kezdi érezteti magát az a jelenség, Vásárhelyen, Temesváron, Nagyváradon, Szentgyörgyön is, ami a magyarországi színházakat jellemzi. Ott már régen nem arról szól a játék, hogy igazán jó színházat csináljunk. A pénzről szól már minden. A pénz határozza meg, hogy lehívnak egy-két sztárt vidékre, és akkor azzal már kész van az előadás. Nincs meg az a bizonyos csapatszellem, munkaszellem, hogy most üljünk a darabon, a szövegen, s nézzük meg, még mit lehetne, hogy lehetne... hát ezek hiányoznak. Gyorsan-gyorsan kész kell lenni, mert hogyha csúszunk egy hetet, akkor már a következő rendezőnek a munkáját, a programját kitoljuk egy héttel, de ő nem tud jönni nekem arra az időpontra stb.
A minisztériumot nem érdekli, hogy mi van a kultúrával. A romániai színjátszás ott van az első öt között a világon, és abból ő abszolút nem profitál. Megalázza a zenészeket, a színészeket, az énekeseket és még sorolhatnám. Azok, akik elvégeznek hat év festészetet itt az Andreescun, nincs hová menjenek. Tengnek-lengnek itt az utcán, vagy hatéves egyetem után eljönnek ide a színházba díszletet festeni, kétmillió lejes fizetéssel.
Nevetségesnek tartom, hogy lehet a végzős színiseknek kétmilliónál is kevesebb fizetést adni, merthogy szolgálati lakást nem kapnak, egymillió nyolcszáz lesz az albérletük, s még enni is kell... Össze sem lehet hasonlítani egy erdélyi magyar végzős diákot egy nyugati végzős diákkal. Szóval ez minősíthetetlen. Itt borzasztó problémák vannak. Tehát eltelt tizenkét év, és nem történt semmi, minden ugyanúgy van, ugyanazok az emberek, ugyanazok a helyzetek, nem, nem...
RSS
