Valóban vannak boldogtalan időszakaim, és azt akartam mondani, hogy nincs stratégiám a boldogság indukálására - de végül is van. Mikor rosszkedvű vagyok reggel, elkezdek vigyorogni mindenkire. Nem, előbb a tükörnek (ami elég nehéz már negyven felett), így próbálom generálni magamban a jókedvet. Mikor beülök az autóba, és elindulok a próbára, akkor már mosolygok a járókelőkre; azok meg döbbenten visszamosolyognak, merthogy ez nem divat ebben az országban. Így helyrezökkenek. De alapjában véve ezek a rossz napok.
Hogy az ember mitől boldog? Ha van egy olyan lányod, mint az enyém, a Zsuzsannám, aki egy égi tünemény, és én a magaménak mondhatom, akkor ez elsősorban és egyszer és mindenkorra boldoggá tesz; van az élettársam, aki egy csupa lélek, értelmes ember, s akivel én nagyon jól kijövök. Azonkívül akkor is boldog vagyok, ha bejövök a színházba, de akkor is, ha hazamegyek innen; attól is boldog vagyok, hogy rengeteg barátom van - legalább annyi, mint ellenségem; már attól is boldog voltam, mikor csak kétszer rabolta el az apja a gyermekemet; attól is, hogy amikor eltört a gerincem autóbalesetben, csak három csigolyám tört el, és nem lettem nyomorék; már attól is boldog vagyok, hogy ellopták az autómat, de csak egyszer, és azt is tudom, hogy ki lopta el. Attól is borzasztóan boldog tudok lenni, ami nem szokványos, hogy folyton költözöm, és folyton építkezem, és attól is, hogy édesapámnak én tudtam lakást venni, a gyerekemnek én tudtam lakást venni, magamnak lakást tudtam venni - a semmiből, mert ezt a szakmát az ember szerelemből csinálja, és nem pénzért, legalábbis Erdélyben…
Valóban rengeteg mindentől lehet boldog az ember, minden attól függ, hogyan nézzük a dolgokat. A Krónikában megjelent egy kritika a Kvartettről, amiben én is játszom (életemben három rossz kritikát kaptam, ami nem engem minősít jónak, hanem valószínűleg csak ezeket fogtam ki), és azt írják benne, hogy hiába rángatom magamon azt a dzsekit, mert nem tudtam elhitetni velük, hogy... Elkezdtem röhögni, mert azt írják, hogy bejön Panek Kati, az illető házaspár leánya, harmincéves nő... Lehet, hogy "hiába rángattam azt a dzsekit", de ha el tudtam hitetni, hogy harmincéves vagyok, negyvenhárom évesen, mert lassan afelé közeledem, akkor mindent el tudtam hitetni. Tehát a negatív kritikában is volt pozitívum, ami engem teljesen happyre hangolt.
Azonkívül, ha rosszkedvű vagyok, iszonyatosan be tudom csapkodni az ajtókat — azóta vannak otthon üveges ajtóink, de hiába -; s akkor becsapom az ajtót, ordítok, és öt perc alatt kimegy belőlem a feszültség, ami végül is mindenkiben van.
(Még mit mondjak? Azt hiszem, ez megvan mér egy fél flekk. Akkor most te is boldog kell legyél, mert megvan a fél flekked.)