Kritikai művész vagyok, mondta, élethossziglan kritikai művész voltam. Már gyermekkoromban kritikai művész voltam, gyermekkorom körülményei a legtermészetesebb módon kritikai művésszé tettek. Keresztül-kasul művésznek érzem magam, éppenséggel kritikai művésznek, s mint kritikai művész természetesen alkotó művész is vagyok, ez világos, tehát
előadó és alkotó kritikai művész, mondta. (...)
Minden bizonnyal a kritikai művész az, aki minden művészetekben a sajátját űzi, méghozzá e tény tudatában, keresztül-kasul a tudatában. És ez a tudat boldogsággal tölt el. Ennyiben harminc esztendeje boldog vagyok, mondta, holott természettől fogva boldogtalan ember vagyok. A gondolkodó ember természettől fogva boldogtalan ember, mondta tegnap. De még ez a boldogtalan ember is lehet boldog, a szó és fogalom legvalódibb értelmében,
szórakozásból.
A gyermekkor sötét lyuk, amelybe szüleink taszítanak bele, s amelyből minden segítség nélkül kell kimásznunk. A többségnek nem sikerül ebből a lyukból, ami gyermekkorunk, kimászni végül, élethossziglan bennmaradnak, nem másznak ki és megkeserednek. Ezért olyan megkeseredettek mind, akik nem másztak ki a gyermekkorlyukból. Végül is embertelen erőfeszítés kimászni ebből a gyermekkorlyukból. És ha nem jövünk ki elég korán a gyermekkorlyukból, a homályból egyáltalán, sosem mászunk ki többé, mondta. (...)
Szüleim megcsináltak, s mint látja,
amit csináltak, elrémítette őket, s legszívesebben meg nem történtté tettek volna. S mivel nem rejthettek páncélszekrénybe, belöktek a homályba, a gyermekkorlyukba, amelyből életükben nem volt kiút többé. A szülők gyermekeiket mindig felelőtlen módon nemzik, és ha látják, hogy mit csináltak, elrémülnek, így valahányszor gyermek jön a világra, csakis elrémült szülőket látunk.
Ha gyermeket nemzünk, életet adunk, amint álszent módon mondják, nem mást teszünk, alapvető boldogtalanságot hozunk, helyezünk ki a világba, s eme alapvető boldogtalanság láttán senkit nem foghat el más, mint a rémület. A természet mindig is bolondot csinált a szülőből, mondta, s boldogtalan gyermekeket e bolondokból sötét gyermekkorlyukba.
A többség gátlástalanul azt állítja, hogy boldog gyermekkora volt, miközben csakis boldogtalan lehetett, amelyből a legszélsőségesebb erőfeszítések árán szabadulhattak,
ez okból mondják, hogy boldog gyermekkoruk volt, mert gyermekkorpoklukból már megszabadultak.
Megszabadulni gyermekkorunktól nem jelent mást, megszabadulni a pokolból, és akkor még azt mondjuk, boldog gyermekkorunk volt, hogy nemzőinket kíméljük, szüleinket, akik pedig nem szolgáltak rá a kíméletre, mondta. Azt állítani, hogy boldog gyermekkorunk volt, méghozzá szüleink kímélendő, társadalompolitikai aljasság, nem más, mondta.
[
Részletek Bernhard Régi mesterek c. regényéből]