Ha az is a Transindex-körkérdések közé tartozna, hogy mi az, amire soha nem válaszolnék, már tudnám is, mit felelnék: a "Mi teszi önt boldoggá?" kérdés. Olyan sok apró dolog van, aminek örülni tudok, vagy ami boldoggá tesz, hogy bárki joggal azt hihetné, túl naiv, vagy még túl gyermek vagyok (igaz, ez utóbbit már mondták is nekem).
Boldog tudok lenni akkor, ha a felkelő nap besüt az ablakomon, vagy beleszippantok a hegyi levegőbe. Boldogsággal tölt el az is, ha valami eredetit, egyedülállót alkotok, amire többen felfigyelnek, és esetleg méltányolják. De akkor sincs baj, ha senki nem veszi észre, például amikor kirakok egy puzzle-t vagy összerakok egy legót, esetleg sikerül úgy összeszerelnem a darabokra szedett laptopot vagy mosógépet, hogy az működik is.
Én sokszor még hiszek abban, hogy néhány embert meg tudok változtatni azzal, hogy jó példát mutatok nekik. Ilyenkor boldogsággal tölt el, ha azt tapasztalom, egyre több autós enged ki csúcsforgalomban a parkolóból, vagy egy mellékutcából, ha az emberek megtanulják diszkréten használni a mobiltelefonjukat, vagy rávezetem őket arra, hogy mégis inkább a kukába dobják a tökmag héját, és ne a földre.
Azt hiszem viszont, a legboldogabb mégis akkor vagyok, ha egy számomra kedves hölggyel időzök. Boldog tudok lenni egy pillantástól, egy beszédes csendtől, egy halvány érintéstől. Boldog tudok lenni, ha azzal a kedves hölggyel közös titkot őrizhetek. És távollétében boldog tudok lenni már attól is, ha valahol véletlenül megcsap egy, a parfümjére emlékeztető illat.