Hát elsősorban a szex tenne már boldoggá, de nagyon. Már megint nyolc hónapja cölibátusban élek. Vajon T-nek (hú, de jó volt!) van már felesége, gyerekei?
Lassan 34 éves leszek, és a férfiak rám sem néztek soha. A pszichiáter 5500-at kér óránként, és a Prozac szart sem ér. A környezetemben gyakorlatilag mindenki Xanaxon, Rivotrilon, Rexetinen, Prozacon, Stilnoxon, Dormicumon él, de jó, mert ha elfogy, két perc alatt tudok valakitől kérni.
Néha voltam boldog, pár másodpercre, de az sosem férfiakkal volt. Általában közszeretetnek örvendek, és szép számmal vannak barátnőim is – hétpróbások, nagy a családom, tele vagyok retyerutyákkal, ráadásul gazdag vagyok, már úgy értem, világviszonylatban.
Élnek a szüleim, van hol laknom, van munkahelyem kedves kollégákkal, sok barátom, cimborám, meg miegymás. Csak az a baj, hogy a világ egyik fele (a férfiak) egyáltalán nem vesznek tudomást rólam, tehát mint nő, teljesen diszfunkcionállis vagyok. És női létemben menthetetlenül boldogtalan.
Egyszer egy barátnőm mesélt egy filmről, talán grúz volt, talán örmény, nem emlékszem. Csak egy jelentet mesélt el belőle: egy temetőben sétálnak, és a sírokra az van írva: X.Y., élt 3 percet, V.Z., élt 5 percet. Megkérdezi a film szereplője, hogy ez hogyan lehetséges, hiszen ezek nem gyereksírok. Mire a partnere azt mondja, hogy ebben a faluban a fejfákra csak azt az időt írják rá, amennyi ideig boldog volt az ember életében.