Jankovics Marcell a magyarság szimbólumairól tart előadást, a hallgatóság pedig nem fér el a teremben – többen is megpróbálnak annyira közel férkőzni az ajtóhoz, hogy halljanak valamit, de jó néhányan kénytelenek feladni. A végén néhányan a témában írott könyvei egy-egy példányába kérnek dedikációt, van, aki egész szatyornyi kötettel érkezett. Amikor megkérdezem: mi teszi Önt boldoggá, kapásból válaszol.
- Például amikor ennyi ember előtt arról beszélhetek, ami engem érdekel, és közben eszembe jut valami erről a dologról, ami nekem is új – akkor bizseregni kezd a bőröm, és libabőrös leszek. Ez egy boldogságélmény.
- Volt ilyen dolog ma este?
- Ma nem volt – vagyis de, egyvalami volt, a honfoglalás-kori női ruhaveretek: eddig nem gondoltam rá, hogy ezek tulipánok. A honfoglalás-kori díszek között a tulipán nem szerepel, de most úgy érzem, hogy rátaláltam.
- A legtöbb ember a Magyar népmesék sorozat alapján ismeri a nevét – ha megtehetné, változtatna-e ezen?
- Nem változtatnék – a feleségem néha zsörtölődik amiatt, hogy
Maurice Ravel nevét mindenki a
Boleróról ismeri, és senki nem ismeri a
Spanyol rapszódiát. Az ember néha alkot olyan műveket, amelyek talán nem szólítanak meg annyi embert, de emellett van valami, ami viszont borzasztó sokszor szerepel, és ez viszi a prímet.
Ez valószínűleg nemzedéki probléma – a
János vitéz '73-ban készült, harminchét éve, azóta emberek haltak meg, akik látták annak idején, és minden évben levetíti valamelyik adó, de nem biztos, hogy ezt mindig látják is. Ugyanez van a
Fehérlófiával is, hogy ami nem megy állandóan, nem ismétlődik állandóan, az egy idő után elvész. Ez a filmrendezés velejárója, azért is írok többek között, mert a könyvek maradandóbbak – viszont egy szűkebb körnek szólnak.
Biztos, hogy a kérdésben szereplő megállapítás igaz, de engem nem ejt kétségbe: azt mondom, hogy többrétegű az életem, többrétegű a közönségem, a műveim is a megfelelő helyre jutnak – minél öregebb az ember, ebben a dologban annál inkább rendben érzi magát.
- Létezik olyan alkotása, amire a legbüszkébb?
- Inkább azt mondanám, hogy vannak az életemnek igazolásai, amelyek nagyon fontosak. Amiről most beszélünk: hogy elavul-e egy film – a
Sziszifusz rövidfilmem, ami '74-ben készült, és annak idején tarolt nemzetközi fesztiválokon, kevés magyar emberhez jutott el. De még ma is, amikor végszükségben vagyok, váratlanul megkeres egy nagy nemzetközi cég, hogy sok pénzért odaadnám-e reklámcélokra.
Ez úgy tűnik, mintha árulás lenne – de nem az. Ez a film második-harmadik-negyedik élete, ami lehetővé teszi, hogy folytassam azt a munkámat, amin éppen dolgozom. Érzem az életemben, hogy a régi munkáim néha előbukkannak és segítenek engem. A filmes pályámmal rendben vagyok, tulajdonképpen már be is fejezném, ha a Tragédián még nem akarnék egy kicsit dolgozni.
- Ez lett volna a következő kérdés: hogyan halad az 1989 óta készülő Az ember tragédiája?
- Kész van, csak én nem vagyok vele megelégedve. Ennek egyfelől technikai okai vannak: az a hangfelvétel, aminek alapján ez a film készült, nem igazán érthető jó néhány esetben. Tizenöt színből áll, epizódokként, összesen pedig körülbelül 160 perc. Ennek van mintegy húsz olyan perce, hogy nem értem, mit mondott?
Ezt ki kell javítani, és ha már ez megtörténik, akkor a zenei kíséretén kell változtatnom – ez mondjuk már nem annyira technikai. Van benne egy motívum, amit túl sokszor alkalmazok. Ez apróság, de nekem fontos, hogy úgy kerüljön a nézők elé, ahogy a lehető legjobb. Persze sokkal több pénz kellene ahhoz, hogy tökéletes legyen – de hát csak Allah tökéletes, mondják a muzulmánok.
- Mikorra várható a bemutató?
- Ez csak a pénzen múlik, egy hónapi munkáról van szó. Most elég nagy bajban van az ország, elég nehéz lesz erre támogatót találni, de kísérletezünk. Én már nem tudok befektetni – fektettem sokat a filmbe, de most már nem tudok. Ha nyernék a lottón, azonnal nekiállnék. Azt szeretném, hogy idén elkészüljön, de nem tudom megígérni, mert nem rajtam múlik.
- Hogyan látja az animáció jövőjét, azzal együtt, hogy jelenleg a műfaj egyre inkább a teljesen számítógéppel készülő produkciókról szól?
- A három dimenziót utálom: a játékfilmben megkapja a maga technikai funkcióját, mondjuk a
Jurassic Parcban, ahol óriási dinoszauruszokat kell előállítani – erre tökéletesen alkalmas. De az animációt földhözragadttá teszi, mert minél jobban akar hasonlítani a valóságra, egyrészt annál hazugabb, másrészt annál kevesebb tere nyílik a művészi fantáziának, leszűkíti a dolgot.
Például interneten, a Google-ba beüti a Sziszifuszt, akkor kijön a filmem és kijönnek azok a változatok, amelyeket a különböző emberek csinálnak. Ezek között van három dimenziós változat, valaki egész egyszerűen az én mozgásaim alapján csinált egy három dimenziós produkciót – lehangoló. Egyszer kérdezte tőlem egy bábrendező hallgatónőm – tanítok a színházművészeti egyetemen –, hogy miért nem csinálom meg három dimenzióban.
Mondom, gondoljon bele, hogy ez olyan lenne, mintha egy műanyag Schwarzenegger tolna föl egy műanyag sziklát, és az lenne az érdekes, hogy mennyire dagadnak ki a műanyag erei. De az a mondanivaló, ami ebben az elvont Sziszifuszban van, az nem jönne át. A három dimenziós technikának szükségszerűen az a következménye, hogy az, ami a fontos a művészetben, az vész el.
Hiszek abban, hogy minden technika megtalálja a maga adekvát kifejezési eszközeivel azt a tartalmat, amit érdemes elmondania, de jelen pillanatban ez botladozik. Viszont a számítógépet én is örömmel használom, mert olyan dolgokat tud, amiket én is szerettem volna tudni korábban, de nem volt meg rá a technikai lehetőség. És viszonylag olcsón tudja, nem szükséges óriási pénzkiadás.
Van egy halovány esélyem arra, hogy még egy rövidfilmet megcsináljak, és ebben a számítógép szerepet fog kapni, de csak technikai segédeszközként. Nem az a feladata, hogy helyettem csinálja meg.
- Miről szólna a rövidfilm?
- Az lenne a címe, hogy
Imágó vagy
Arcmás, és arról szól...de inkább nem mondom el, mert valaki megcsinálja helyettem időközben.
Készült az Alteregó Irodalmi Előadócsoport szervezte A magyarság szimbólumai, életfák, keresztek című előadás után. Lejegyezte: Fülöp Noémi