Mi teszi önt boldoggá?
Mivel zenész voltam, meg zenebohóc, az egyik nyilván a zene. A másik pedig a gyerekek, amikor például körbemegyek a porondon a zenélő kesztyűvel
(aminek minden ujja egy-egy síp – a szerk. megjegyzése), azokat az arcokat nézni onnan, egy-két méterről, az talán a legszebb. De nagyon sokat szenvedünk, dolgozunk. Hol eső, kevés napsütés – mint minden ember...
Nem túl kimerítő a vándorcirkuszi életforma, nem érzi magát kicsit „otthontalannak”?
62 éves vagyok. Negyven év sátrakban, negyven év a varieté színpadokon. Ebbe már sok minden belefér. Mikor megjön a tavasz, akkor az ember menni akar. Amikor esik az eső, akkor azt mondom, én bolond, miért jöttem megint? Akkor ősszel kijelentem: soha többé. Télen de jó idehaza, a melegben. De aztán jön a tavasz, jön a március, akkor újra megint mehetnékje van az embernek – hát ez az élet.
Minden szakmában megvan a szépség, a jóság, a nehézség, a könnyedség. Na, nekem segít az, amikor a gyerekek nevetnek. Nagyon hálás feladat a gyerekekkel dolgozni. Azért jó a bohócnak, mert neki mindent szabad: kinyújthatja a nyelvét, csúfolódhat is akár. A gyerekek meg sikítnak, őrjöngnek. Mert ami érdekli a gyereket, arra odafigyel.
Az előadás végén Armstrong dalát énekli, arról, hogy milyen szép a világ. Tényleg így gondolja, szívből tudja énekelni?
A világ csodálatos, az életben vannak szépségek, és talán több a nehézség, de hát kinek nincs nehézsége? Nem akarom elrontani az illúziót, azt, amit olvasni akarnak. Sokan azt hiszik, hogy a mi munkánkban minden olyan szép. De fáradt vagyok már, várom a nyugdíjat. Tudja milyen, amikor zuhogó esőben kell lebontani ezt a sátrat? Hadd ne mondjam, tökig vizes az ember...
Bécsi Sándor Békésen született, Pesten nőtt fel, és negyven éve járja Európát vándorcirkuszok zenebohócaként. A Gartner cirkusz szatmárnémeti előadása után kérdeztük a boldogságról.