Engem az tesz boldoggá, hogyha szabadon élhetek. Ilyen egyszerű. Mindenki azon van, hogy szabad legyen. Szeretek szabadon zenélni, néha el-elmenni, visszajönni. Elmegyek, ameddig lehet; ameddig az útlevelem és a pénzem engedi. Kétszer is voltam Franciaországban, egy jó meghívásra adnak vízumot.
Szoktam én komolyan is zenélni. Persze legjobban akkor lepődtem meg, amikor Párizsban egy diszkóban akkora buli kerekedett, hogy a csajok majdnem levetkőztek. Ott ez a muzsika különlegesség, nálunk pedig kicsit olyan „jajistenem"-íze van: ez paraszti muzsika, ez lábszagú nacionalizmus; mi diszkósok vagyunk, mi ilyesmit nem hallgatunk. Ott nem tevődött fel ez a kérdés. Igaz, hogy az olyan hely volt, ahol dzsesszt zenélnek hetente vagy kéthetente. (Az is számít, hogy milyen közönsége van az embernek.)
Ez négy éve történt. Kétszer is jártam ott egymás után. Nem nagyon megy ez a kimenés, mert mi románok vagyunk, s ha az ember valamit szervezni akar, még keresztbe is tesznek neki. Össze kell fogni egy kézbe a dolgokat, a lelkesedés nem elég. Nagyon sok lelkes ember van. A kis kaliberű embereknél előfordul, hogy lelkesek, de a kicsinyességükbe vannak belelelkesedve. Aki igazán nagyot tud csinálni, az nem lelkes, hanem jó.
A moldvaiak csinálnak csapnivaló bort is, meg jót is. Minden háznak más bora van. Másfajta borok vannak arrafele, mint amilyenekhez mi szokva vagyunk. Nem olyanok, hogy mondjuk megiszol egy féldecit, s már megérzed... Van az, amelyet felvizeznek, és víz helyett isszák. Van töményebb is, de az sem olyan erős. Nem mindenki érti a borszakmát. Általában egy gazdának a bora akkor jó, hogyha megtanul odafigyelni a borára, s aki a borára oda tud figyelni, az egyébre is oda tud. A gazdaságra, az asszonyra, a gyerekeire. A borán le lehet ezt mérni.
Nálunk bort nem, de pálinkát lehet főzni. De nem is ez. Nálunk még el lehet járni egy legényest egy faluban. Ugyanerről szól a dolog. Aki ki tud állni legényest táncolni... Mondjuk nem az ilyen túltenyésztett táncházasok, mert ezek ütemenként tanulják, de aki falun él, és meg tud tanulni valahogy egy legényest, valószínűleg egy csajt is meg tud ölelni rendesen.
De ma az emberek már nem tudnak táncolni. Ezek az emberek nem tudnak semmit. A mi falvainkban az emberek nem tudnak semmit már száz éve. Csak álmodoznak a polgári világról, a porcelánnippekről, a kristálypoharakról. Ezzel kezdődött. Most eljutottunk a videóig, a színes tévéig, a parabolaantennáig, az emeletes házig. Csak álmodoznak. Ha a szomszéd két emeletet épít, építünk mi hármat, s erről szól az életünk már száz éve. Már le van degradálódva, nem a népi kultúra (az is), hanem maga az élet. Az életszínvonal. S az a mentalitás, ami hordozza magában a kultúrát.
Nem az a baj, hogy nem fognak pentatonikus énekeket énekelni, hanem az a baj, hogy így fognak élni. Az életük minősége olyan, mint a táncuk. Persze, hogyha bulizik, és jól érzi magát egy társaság, akkor az már jelent valamit. De a lagzi ma arról szól, hogyan öltözzünk fel, milyen magas talpú legyen a cipőnk. Aztán hazajönnek, és átgondolják, mit is csináltak. Hát fárasztó volt az egész, meg szar volt. Én nem járok lagziba, a házasságra sem gondolok. Miért? Tudsz valakit? Hülyeség.