Boldogság
La dicha
Aki a nőt megcsókolja, Ádám. A nő pedig Éva.
Minden először történik.
Valami fehéret láttam az égen. Azt mondják, a
hold az, de mit kezdjek szavakkal
és mitológiákkal.
Kicsit félek a fáktól. Olyan gyönyörűek.
A békés barmok elibém járulnak, hogy nevet
adjak nekik.
A könyvtári könyvekben nincsenek betűk. Ki kell
Nyitnom őket, hogy előtűnjenek.
Az Atlasz lapjait forgatva én formálom meg
Szumátra alakját.
Aki a sötétben gyufát gyújt, feltalálja a tüzet.
A tükörből valaki más néz vissza rám.
Aki a tengert nézi, meglátja Angliát.
Aki felmond egy Liliencron verset, csatába indul.
Én álmodtam meg Karthágót és a Karthágót
feldúló légiókat.
Én álmodtam a kardot és a mérleget.
Dicsértessék a szerelem, amelyben nincs birtokló
és birtokolt, mert mindkettő önként adja
magát.
Dicsértessék a lázálom, mert megtudjuk tőle,
hogy poklot is teremthetünk.
Aki a folyóhoz indul, a Gangeszhez indul.
Aki a homokórát nézi, egy birodalom pusztulását
látja.
Aki tőrrel játszadozik, Caesar halálát jövendöli.
Aki alszik, olyan, mint minden ember.
A sivatagban láttam a frissen faragott ifjú
Szfinxet.
Semmi sem olyan régi a nap alatt.
Minden először történik, de minden mindörökre.
E szavakat az találja ki, aki olvassa őket.
Vágyakozás a jelenre
Nostalgia del presente
Egy bizonyos pillanatban azt gondolta a férfi:
Mit nem adnék a boldogságért,
ha Izlandon most melletted lehetnék
a nagy mozdulatlan nap alatt
és megoszthatnám veled ezt a percet
ahogy osztozunk a zenén
vagy egy gyümölcs ízén.
Ugyanebben a bizonyos pillanatban
a férfi ott állt mellette Izlandon.
A homály dicsérete
Elogio de la sombra
Az öregség (mások nevezik így)
boldogságunk évada is lehet.
A vadállat halott, vagy majdnem az.
Marad az ember és a lelke.
Így élek homályosan csillogó formák között,
ez még nem a teljes sötétség.
Buenos Aires,
mely rég külvárosokra szakadozva
nyúlt a végtelen préribe,
megint csak a Recoleta lett, a Retiro,
az Once bizonytalan utcái,
azok a düledező házak,
amiket még most is Délnek nevezünk.
Hosszú életem során körülvett a dolgok
sokasága,
Abdérai Démokritosz kiszúrta a szemét, hogy
eszmélkedjen,
az én Démokritoszom az idő lett.
Nem bántó ez a félhomály,
mintha egy enyhe lejtőn csordogálna,
akár az örökkévalóság.
Barátaim elvesztették az arcukat,
de a nők most is olyanok, mint annyi év előtt,
nem tudom, megváltozott-e ez az utcasarok,
s a könyvek lapjain nem állnak betűk.
Mindettől megszállhatna a rémület,
de szelídnek érzem, mint egy hazatérést.
Szövegek nemzedékei születtek e földre,
és én csak néhányat olvastam közülük,
s ezeket olvasom emlékezetben újra,
olvasom és alakítgatom.
Délről, keletről, északról, nyugatról
összefutnak az utak, amik elvezettek
magam titkos középpontjához.
Ezek az utak léptek voltak és léptek visszhangjai,
nők, férfiak, haláltusák, feltámadások,
nappalok és éjszakák,
álmok és félálmok,
a tegnapnak, a világ minden tegnapjának
minden legkisebb mozzanata,
a Dán erős kardja és a Perzsa holdja,
a holtak tettei,
a viszonzott szerelem, a szavak,
Emerson és a hó, s még annyi minden.
Most már elfeledhetem őket. Magam
középpontjához érkezem,
a magam algebrájához és kulcsához,
a magam tükréhez.
Rövidesen megtudom, ki vagyok.
Lelkifurdalás
El remordimiento
A legsúlyosabb vétket elkövettem,
mit ember elkövethet. Sose voltam
boldog. Sodortassak el nyomorultan
a feledésben, e vad gleccserekben.
Szüleim az élet kalandok-űzte
vészes-gyönyörű játékaira szántak,
a földre, vízre, levegőre, tűzre.
S én nem. Nem lettem boldog. Sose váltak
be ifjonti álmaik. Mindenestül
a művészet részarányába veszve,
amely csak puszta semmiségeket szül.
Értéket hagytak rám. Értéktelenre.
Nem is tágít -- mindig itt jár mögöttem
a sorsüldözött árnya, aki lettem.
Ádám, a te hamvad
Adán es tu ceniza
A kard éppúgy meghal, akár a szőlő.
A kristály nem törékenyebb a szirtnél.
A dolgok csak önmaguk por-jövője.
A vas -- rozsda. A szó -- csak puszta visszhang.
Ádám, az ifjú atya a te hamvad.
A legutolsó kert lesz a legelső.
A csalogány és Pindarosz csak ének.
A hajnal visszafénylő naplemente.
A mikénéi -- csupán az arany-maszk.
A magas fal -- a rom, a meggyalázott.
Urquiza -- amit meghagytak a tőrök.
Az arc, amely visszanéz a tükörből,
nem a tegnapi. Elnyűtte az éjjel.
A találékony idő adja formánk.
Mily boldogság a sérthetetlen vízé
Hérakleitosz híres hasonlatában,
vagy a gomolygó tűzé, ámde most,
e nem múló, hosszú napon erősnek
és gyámoltalannak érzem magam.
Somlyó György fordításai