A család, a szeretet. Egyik a másikat hogy szeressük, az a boldogság minden embernek. Ha ez nincs, olyan vagyok, mint egy ércfazék, semmi sincs énbennem.
Abban kell igyekezni, hogy másoknak örömöt szerezzünk, s akkor nekem is örömöm lesz. Most is, hogy így legagyásodtam a szívemmel, a kórházban attól még vidámkodtam, viccelődtem, hogy a többiek nevessenek. Örömöt kell csinálni, miből csak lehet.
Az ember sokszor nincs jókedviben, nem mindig vagyunk egyformán, egyszer ilyenül, máskor másként. A víz sem folyik egyformán, annak is változatja van. De szeretetet szerezni másnak üdvös, a vallás bármilyen legyen.
A házat lassan elhagyom, pedig jól rendben van, tornácolva, beszőlősítettem, minden, de már majorságot sem tudok tartani, többet vagyok itt a lányomnál, főleg így télen. Lassan elhanyagolódik. Még a dunyhák majd elhozódnak, Rékának, Ildinek, én mindig mondom nekik, jertek, amit láttok, ami olyan van, szóljatok, vigyétek.
Az unokáimat mindet szeretem. Réka szépségversenyt nyert, szép is, szép leányka, régebb hosszú haja volt, most olyan modernül hordja, a válláig lóg. Ildi jobban ki tudja mutatni a szeretetit, lehet, azért, hogy üdősebb, vagy hogy többet volt nálamnál, a kezem alatt. Lóri a múltkor azt mondta, mami, olyan üres itt a ház nélküled, ne búsulj, hozok bé fát, vizet, csak maradj itthon. Szabolcs egy olyan komolyabb fiú, nem sokat szól, elmegyen komputerezni, csókolom, mama.
Itt a lányomnál elmosogatok, megpuculom a krumplit, ennyit tudok tenni. Nem búsulom a házat, ami ottmaradt, úgysem visszük azt magunkkal. Ha néha haza is megyek, nincs kivel beszéljek, az egyik szomszédom még dolgozik, a másiknál nincs béke a háznál, olyan helyre nem szívesen megy ugye az ember. De Isten segítségét mindig érzem, soha nem vagyok egyedül. Abban is érzem, hogy a családdal, az unokáimmal mindig megvolt a nagy szeretet. S most is megvan.