Ritkán önt el a boldogság, és általában váratlanul.
Ilyen volt talán tíz évvel ezelőtt, amikor Budapesten, a Nyugati aluljáróban igyekeztem egy találkozóra. Csendes, hétvégi kora délután volt, levágtattam a lépcsőn, amikor valami történt, és hirtelen nem értettem. Pontosabban
külön-külön felfogtam, de együtt nem stimmelt. Klasszikus zenét hallottam.
Tisztán, erősen, rádió vagy magnó nem lehetett. Mi a manó? Szétnéztem, és tényleg: utcai zenészek, egy vonósnégyes játszott lent, az aluljáróban, két villamosmegálló lejárata között. Szürreális jelenet volt: négy ember ül félkörben egy koszos, nyüzsgő, neonfénnyel világított helyen, és zenél.
Szemük a kottára szegeződik, karjukon a kopott ruha ide-oda rángatózik, ugrik a vonó. De az a zene... eláll a lélegzet, az élet értelme az, ami éppen ott történik veled, felszabadul a lelked, úszol ebben a furcsa, ritka pillanatban, és - furcsamód - nem bánod, hogy véget ér. Már csak halványan emlékszem az akkori érzésre, de mindig jó visszagondolni rá. És várni a következőt.